2,5. Napfény

9. Fejezet (Mina)

Egy kis idő után úgy döntöttem, hogy ott hagyom a többieket és lemegyek az én kölcsön szobámba.
Nagy volt. Nem volt olyan hatalmas, mint Destinyé, viszont nagyobb volt annál, mint amire nekem tellet volna. A falak egyszerű fehér színűek voltak, viszont a berendezés elég drágának tűnt.
Nem érdekelt. Csak haza akartam menni. Elegem volt Destiny de LaFayette életéből, a sajátomat akartam.
A kádban ültem. A meleg víz nagyon jól esett, ellazított.
Kiváncsi voltam, hogy mi történt, de nem hittem, hogy kapok választ. Itt tartanak, azt akarják, hogy ismerjem meg őket, de a kérdéseimre nem felelnek. Hol itt a logika?
A többieknek azt mondtam, hogy képes lettem volna megölni Destinyt, de ez a valóságban nem így volt.
Igazából sajnáltam őt.
Nem érdemelte meg, de megtettem.
Most lesz 23 éves, és ki tudja mivel áll szemben, úgy éreztem ez nem fer.
Persze az sem volt normális, hogy órákon keresztül nem tért magához, de ez a többieket nem zavarta.
Egy valamit viszont nem mondtam el nekik. Destiny sírt. Hosszú perceken keresztűl sírt, és azt hajtogatta, hogy nem akar meghalni.
Nagyot sóhajtottam, majd kiszálltam a kádból.
Alaposan megtörölköztem és felöltöztem.
Természetesen nem a saját ruháimba.
Dominic elment és vett nekem ruhákat, behozta őket, rám mosolygott, hogy a cég ajándéka és magamra hagyott. Valoszínüleg azzal a mosollyal mindenkiről ledumálta volna a bugyit, de nálam nem jött be. Dominic nem az esetem.
Egy sötét farmert, és egy kék, virág mintás inget vettem fel. A hajamat kiengedtem, és megfésültem, majd bent leültem az ágyra és vártam.
Tudtam, hogy egyszer valaki befog jönni hozzám, de amikor ez megtörtént azt hittem, hogy káprázik a szemem.
-Ethan. - suttogtam.
-Jól vagy? - kérdezte miközben a sarokba húzta az egyik széket és leült rá.
-Szeretnék végre haza menni.
-Tudom, de nem engedhetünk haza.
Bólintottam.
Igazából már bele törődtem a sorsomba.
-Mi történt odakint?
Ethan nagyot sóhajtott.
-Valaki megakart ölni. - mondta egyszerűen. - Nem szerettem volna, hogy úgy láss, nem akartam, hogy mégjobban félj tőlem, így nem engedhettünk ki.
-És Destiny?
-Ez az ő története. Neki kell róla beszélnie és nem nekem.
-Titokban tartjátok előlem, hogy mi ő. Tudod, ha megérinteném egyből megtudnám.
-De nem fogod. - mosolygott Ethan.
-Félek. - vallottam be. - Nem szeretek senkivel sem érintkezni, mert félek attól, hogy valami borzalmasat fogok látni.
-Viszont, az is lehet, hogy így a legcsodálatosabb dolgokról maradsz le.
Vállat vontam.
-Nem igazán értem ezt az életet. - szólaltam meg egy idő után. - Az én világomban a démonok gonoszak. Viszont Ashley és te mások vagytok. Megkérdőjelezitek azt amiben eddig hittem, és ez megrémiszt.
-Félig emberek is vagyunk. - mosolygott.
-Ettől függetlenül még nem kellene jónak lennetek.
-Sokat számít az, hogy ki nevel fel minket, eperke. Egy ember is lehet gonosz, talán még gonoszabb, mint mi. - sóhajtott. - Te, és sok más ember is persze, úgy hiszitek, hogy mi vagyunk minden eredendő bűn forrása, de ez nem igaz. Ott a sok sorozatgyilkos, akik emberek voltak, borzalmas dolgokat tettek, és az az ő akaratuk volt. Mi is sok hibát vétünk persze, de ez az életem. És szeretem.
-Kedvellek. - ó basszus, ezt most tényleg kimondtam? - Mármint undorodnom kellene tőled, megvetnem téged, de nem megy, Ethan. Egy kis ideig ment, nem látok bele teljesen az életetekbe. Nem tudom, hogy kik is vagytok igazából, de van benned valami, ami vonz. A fény ami körbe leng téged, nem engedi meg, hogy utáljalak.
-De ennek ellenére félsz tőlem.
-Nem. - mondtam határozottan. - Kellene? - húztam fel az egyik szemöldököm.
Nevetett.
-Nem kell. - felelt végül.
-Mi fog történni akkor, amikor vége lesz ennek a hétnek?
-Te leszel a világ legboldogabb embere, mert vissza térhetsz a saját életedhez.
-Destiny azt mondta, hogy tud egy módszert, amivel ellehet tüntetni a képességem. Mi az?
Ethan sóhajtott.
-Van egy kard. A Végzet kardja. Ha kézbe veszi a megfelelő személy, és feláldozza a kardnak az életét, akkor bezárul a Pokol összes kapuja, és minden olyan lény, aki onnan szabadult, örök időre vissza lesz száműzve. A kaput pedig soha többé nem lehet majd kinyitni.
-De ha zárva lesz a kapu, akkor hogy mennek be később a lelkek?
-Befelé működni fog. A kapu ugyan úgy vonza majd az emberek gonosz lelkeit, viszont nem lesz esélyük démonná válni és megszabadulni.
-Destiny az, ugye? - kérdeztem halkan.
Bólintott.
-És feláldozná magát az emberekért? - kérdeztem gúnyosan.
-Mindenki félre ismeri őt. Azt látják amit látni akarnak, és nem a valóságot. Destiny önzetlen. A bátyjáért is meghalt egyszer. - nyelt egyet. - Nikolainak volt egy testvére. Igazi testvére, az apja részéről. Ő teljesen démon volt, és azt a feladatot kapta, hogy ölje meg Destinyt. Így találkoztunk vele és a másik 11 lánnyal. Vigyáznunk kellett rájuk, és Nikey Destinyt kapta. Az elején utálták egymást, majd a kapcsolatuk szerelemmé vált. Killian, így hívták Nik öccsét, döntés elé állította őt. Niket vagy Dominicot ölj meg, Destiny pedig magát választotta. Killian nem értett ezzel egyet, és döntött Destiny helyett. Dominicot választotta. Egy kardot dobott felé, Destiny pedig a kard és Dominic közzé állt. Megmentette az életét, bár ő maga bele halt a sérülésbe.
-Akkor mégis hogyan lehet életben? - kérdeztem halkan. Élveztem, hogy végre valaki információt oszt meg velem, viszont az nem tetszett, hogy Destinyt egyre jobban embernek kezdtem kezelni és nem ribancnak.
-Erre a kérdésre sokáig nem tudtunk a választ, de végül Destiny emlékezni kezdett. Amikor meghalt, Margaret de LaFayette vissza adta az életét, mert..
-Mert ő az aki képes megérinteni a kardot. - fejeztem be helyette.
-Igen, nos ő a Végzet. Viszont, kicsit még több is annál, de erről már őt kell kérdezned.
-Azt mondtad, hogy volt még másik 11 lány is, velük mi lett?
-Voltak, akik meghaltak. De akik életben maradtak, ők hosszú évek után végre haza mehettek. Destiny biztonságban lett volna, ha nem mondja el a démonoknak, hogy ő Végzet, de nem akarta, hogy a többi Papnő veszélyben legyen, így felvállalta magát, a Papnők pedig biztonságban haza térhettek.
-Ha bezárul a kapu, akkor ti is meghaltok? - tettem fel a következő kérdést.
-Nem. Destiny emberré tudja tenni a fél démonokat, úgy ahogy Nikolaial tette. Ashleyvel és velem is megfogja tenni. Így élhetünk egy normális emberi életet.
-Nem kedvelem Destinyt, viszont, Ethan, őt ki fogja megmenteni?
-Ez a dolog nincs időhöz kötve. Élhet egy hosszú, boldog és teljes életet mielőtt megteszi.
-Ugye, ezt te sem hiszed el? - néztem rá. - Igen, egy önző ribanc, viszont az egész város tudja, hogy Dominicért a Pokolba is érte menne. Nem fog boldogan élni, mert tudja, hogy Dominic és mindenki akit szeret veszélyben van.
-Akkor szerinted mi lenne a helyes megoldás?
Vállat vontam.
-Hagynotok kellene, hogy megtegye.
-Tedd fel a kérdést magadnak, Mina. Ki lenne Nikolai Destiny nélkül? Ki lenne Dominic? Ki lennék én? Kik lennénk mi, Destiny de LaFayette nélkül?
-Boldog emberek?
Ethan nevetett.
Bársonyos volt a nevetése.
-Nem. Nikolai valószínüleg bele bolondulna a fájdalomba. Hosszú élete volt, akadtak az életében nők, de nem olyanok, mint Destiny. Nikolainak Destiny az álma, és ezt az álmot nem fogja elveszíteni. Dominic ha kell saját kézzel pusztítja el a kardot, hogy biztonságban tudja a testvérét.
-És te? - suttogtam.
-A mi kapcsolatunk kicsit más. - félszegen elmosolyodott. - Legelső találkozásunk alkalmával lefeküdtünk. De soha többé. Az elején csak kedveltem őt. Halandó létére nagyon bátor volt és vakmerő. Szenvedélyes, kimondja azt amit gondol és nem fél a következményektől. Egy idő után a kapcsolatunk elmélyült. Ő a legjobb barátom.
-Vajon miért nem lepődöm meg azon, hogy te is megdugtad? - kérdeztem lemondóan.
-És az annyi is volt. Szeretem őt, ő is szeret engem, de nem úgy. Nekem nem őt szánta a sors.
-Örülj neki.
-Örülök is. - nevetett. - Túl nehéz lenne őt szerelemmel szeretnem.
-Milyen embert tudnál úgy szeretni? - csúszott ki a számon.
-Nem tudom. Sok kalandom volt, de mindből hiányzott valami. Viszont, ha egyszer megtalálom az igazit, akkor te leszel az első aki megtudja. - kacsintott rám.
Forgattam a szemeimet.
Majd nagyot sóhajtottam, mert végül kimondtam azt, amire az egész beszélgetésünk alatt gondoltam.
-Megérinthetlek? - kérdeztem halkan.
-Előre haladtunk, de ha kell akkor kell. - nevetett, majd felállt és elkezdte kigombolni az inget, amit viselt.
Éreztem, hogy elpirulok, így gyorsan elfordítottam a fejem és eltakartam az arcom.
Igen, ezzel jár az élet amiben nem érek senkihez. Még szűz vagyok. Soha nem vonzott annyira a szex, hogy kockáztassak, és valami borzalmasat lássak. Mert az igazat megvallva nem csak a démonoknak lehet csúnya aurája. Az embereknek is.
-Nem úgy. - visítottam. - Csak a kezed.
-Tudom jól, eperke. - nevetett. - De ahhoz, hogy hozzám érj közelebb kell jönnöd.
Nagy levegőt vettem, majd felálltam és elindultam felé.
Remegtem.
Féltem.
Nem voltam biztos abban, hogy tényleg megakarom tenni.
Nem voltam biztos abban, hogy máshogy akarom őt látni, viszont megtettem.
Amikor hozzá értem, láttam a démoni énjét, de egy idő után megváltozott a kép. Fény vette körbe, vékonyan az aurája szélét még mindig körbe fonta a szürke árnyalat, de a démoni arca eltűnt.
Mert most őt láttam.
Nem volt rossz.
Nem volt ördögi.
Ethan aurájából kedvesség sugárzott, megértés, szeretet, egy kis félelem és sok-sok öröm.
-Mit látsz? - kédezte halkan.
-Téged. - nyeltem egyet. - Az aurád most nagyon emberi. Olyan meleg, és lenyügöző.
-És a démon?
-Nem látom. Azt látom aki vagy, és nem azt aminek látni akarlak.
-És most félsz tőlem?
-Egy kicsit. - suttogtam.
Nem is tőle féltem igazán, hanem a vonzalomtól amit iránta éreztem testileg.
-Megzavartam valamit? - hallottam meg az ajtóból.
Nagyot ugrottam, majd elvettem Ethanről a kezem és összefontam magam előtt.
-Nem. - mondtam én.
-Az előjátékot. - felelte a másik fél.
Dominic nevetett.
-Destiny felébredt.
-Csak pár óra telt el.
-Megjelent Michael. Azt mondta, hogy erre most nincs idő és csinált vele valamit. Miután elment, Des magához tért. Azt hiszem, hogy jól van, viszont téged keres. A saját szemével akarja látni, hogy te is jól vagy.
-Azt hiszed, hogy jól van? - kérdezte Ethan.
-Majd te is meglátod. - mondta halkan Dominic.
-Úgy tűnik nincs más választásom. Ki kell elégítenem a rózsám akaratát.
Ethan az ajtó irányába mutatott.
-Csak utánad. - mondta.
Nagyot sóhajtottam, majd elindultam az oroszlán barlangjába.