2,5. Napfény

22. Fejezet (Mina)

Destiny még mindig nem volt magánál. Azt mondták, hogy sok idő kell neki a regenerálódáshoz, de hogy ennyi?
A ház tiszta felfordulás volt.
Szervezték a közös szülinapi ünneplést, amire lehet, hogy Destiny el sem tud menni.
Ismét bementem Destiny szobájába, és nagy meglepetésemre magánál volt.
Továbbra is az ágyon feküdt, fehér volt mint a fal, de a szemei nyitva voltak.
A szobában hányás szag terjenget, szóval az ablakoz mentem, és kinyitottam, hogy kapjon egy kis friss levegőt.
-Szomjas voltam. Niko, adott egy pohár vizet, de kihánytam. Szóval, most nincs hangulatom a sértegetéseidhez, Mina. - mondta erőtlenül.
-Nem azért jöttem. - mondtam miközben leültem a foteljába. - Csak rád akartam nézni, de most, hogy ébren vagy, meg kell kérdeznem valamit. Mi vagy te? - tudtam a választ, de újból hallanom kellett. Neki kellett kimondania.
-Mint már egyszer mondtam túl sok minden vagyok, és közben belül úgy érzem, hogy valójában semmi sem. - motyogta. - Embernek születtem. Emberként éltem, aztán pedig kiderült, hogy Papnő vagyok. Esélyem volt arra, hogy megfogjam a Végzet kardját. Akkor még volt esélyem egy normális életre, de aztán kiderült, hogy Margaret de LaFayette egyenes ági leszármazottja vagyok. Ő készítette a kardot, amit csak a Végzet használhat. Én vagyok a Végzet. Nekem kell bezárnom a Pokol összes kapuját és örökre száműznöm a démonokat oda, de ez az életembe fog kerülni. És java részt angyal is vagyok. Michael szerint a Végzet angyala vagyok, de nem érzem magam annak.
-Fel kell áldoznod magad? - kérdeztem halkan.
Felém fordította a fejét.
-Ez a Végzetem. - mondta túl hanyagul.
Hallottam a hangján, hogy élni akar, viszont tudtam, hogy meg fogja tenni.
-Félre ismertelek. - vallottam be.
Halkan nevetni kezdett.
-Ugyan az az önző, kurva vagyok aki voltam, Mina.
-Mindenkivel ezt akarod elhitetni, de már tudom, hogy ez nem így van. Dominic mesélt pár dolgot.
-Dominic. - mondta szeretettel. - Hallottam őt. A kis pletykás.
-Jobban érzed magad?
-Úgy nézek ki?
-Nem mondanám. - motyogtam. - Destiny, amikor nem vagy magadnál. Akkor rémálmaid vannak?
Nagyot nyelt.
-Olyan, mintha a Pokolban lennék. - vallotta be. - Minden rossz dolog, ami eddig történt velem, újra és újra élem. Általában a baleset éjszakáját. Folyamatosan azt látom, hogy Jordan meghal, és nem tehetek érte semmit.
-Sorban mindenkit megmentesz, Destiny. - mondtam kedvesen. Tudtam, hogy nem vígasztalja, de ki kellett mondanom. - Meghaltál a bátyádért. Megmentetted Ashleyt és Ethant. Nikolaiból embert csináltál, amibe majdnem bele haltál. És megint rosszul vagy. Aggódnak érted.
-Mert ahányszor használom ezt az átkozott erőt, egy kis rész meghal belőlem. Minél többet használom, annál nagyobb darabokat veszítek el önmagamból.
-Szóval feladod a lelked másokért.
-A családomért. - mondta határozottan. -Megéri, higyj nekem. Annyit megtartok, amivel sikerülhet teljesíteni a Végzetem, de a többit örömmel osztom meg a családommal. Ez a harc amúgy sem volt igazságos. Ethan apja csalt, nem hagyhattam, hogy meghaljon, mert azt én sem éltem volna túl, Mina. Tudom, hogy ők egy idő után tovább tudnának lépni, ha nem lennék, de nekem nem menne. A mai napig gyászolom Jordant, pedig azóta hosszú évek teltek el. Ashley élne egy olyan életet amilyet én is szerettem volna. Ethannek ott lennél te. Nikolai és Dominic pedig meggyógyítanák egymást. Aztán Dom elvenne valakit, és ha lánya születne Destinynek nevezné el. Elmesélné neki, hogy milyen csodálatos voltam, hogy én voltam a mindene és tovább lépne, de én nem tudnám ezt megtenni. Ha valamelyikük meghalna abba én is bele halnék. Számukra még van remény, de számomra már nincs. Úgyhogy újra és újra megmentem őket. Annyit használok el a lelkemből amennyit csak kell.
-De téged ki fog megmenteni? - kérdeztem meg tőle halkan.
Destiny a plafonra emelte a tekintetét.
-Engem nem lehet megmenteni. - suttogta halkan. -Vigyázz majd Ethanre. - folytatta. Szeresd őt nagyon, és soha ne okozz neki fájdalmat, mert csak jóságot érdemel az életébe.
-Ígérem így lesz. - mondtam határozottan. - Sajnálom.
Újra rám nézett. Láttam a könnyeket a szemeiben, és a fájdalmat az arcán.
-Mit?
-Mindent. Hogy undok voltam veled, hogy elítéltelek téged, egyáltalán nem olyan vagy igazából, mint amire számítottam. Sajnálom, hogy meg sem akartalak ismerni, pedig sokat veszítettem volna.
-Soha nem is könnyítettem meg a helyzeted, szóval kvittek vagyunk.
-Nem vagyunk. - mondtam határozottan. - Segíteni fogok Ethannek, a keresésben. Segítek megmenteni téged.
Destiny halványan elmosolyodott, de az ajkai megremegtek.
Alig bírta vissza tartani a könnyeit.
-Elmondok neked valamit, ha megígéred, hogy soha senkinek nem beszélsz róla.
-Esküszöm mindenre ami nekem szent, hogy most bármit is mondasz, azt soha senkinek nem árulom el.
-Úgy legyen. - mondta. - Michael, az arkangyal, aki segít nekem tanulni, elmondta, hogy Lucifer java részt az ereje miatt lett gonosz. Az ő lelkét is felemésztette az Angyalfény, úgy ahogy most az enyémet. A bukása után soha senki nem kapta meg ezt az erőt, mert senki nem volt rá méltó, és jöttem én. Azt hiszik, hogy méltó vagyok rá, de ez nem igaz. - kétségbeesetten rám nézett. - Az én lelkemet is felemészti ez az erő, a bennem található gonoszság miatt. Már kezdek gyengülni, pedig olyan sokszor még nem is használtam.
Michael segít ebben, engedi, hogy elszívjak egy kicsit az ő erejéből, így jobb, de már soha nem leszek igazán jól. A testem egy emberi test, és kezdi felmondani a szolgálatot. Alig tudok aludni, amikor eszek kihányom, de ezt nem tudhatja meg senki, mert azt kell hinniük, hogy van még időm, de legbelül tudom, hogy magamnak is hazudok. Lucifert az ereje évszázadok alatt tette teljesen tönkre, én kb. egy hónapja használom, és már haldoklom, de még egy kicsit élni akarok. Ezért teszek meg mindent, ezért mondok ki mindent. Soha nem dolgoztam meg igazán a pénzért, ezért kezdtem el pincérkedni, tudni akartam, hogy milyen érzés. Ezért akarom, hogy 21.-én legyen az esküvőnk. Mindig is hatalmas esküvőt akartam, ami elég királylányos. Egy napra királynő akarok lenni. Elakarok tölteni egy csodás hetet a férjemmel, és csak aztán törődni a halállal. Zharkovként akarok meghalni, harcosként. Elakarom hitetni mindenkivel, hogy van még időm, pedig haldoklom. Nem sok van hátra.
Amikor Destiny befejezte már ténylegesen sírt.
-Nem akarok meghalni. - suttogta. - De muszáj.
-Nem tudsz tovább élni Michael erejével? - kérdeztem.
-Mindig egyre több és több kell ahhoz, hogy jól legyek. Ezért nem akarja, hogy használjam az Angyalfényt, tudja, hogy a használata elősegíti a halálomat.
-Ez nem igazságos. - mondtam neki.
-Nem igazságos, de van értelme. 12 Papnő volt, alig maradtunk páran. Miután kiderült, hogy én vagyok Végzet, a többieket békén hagyták. Tovább élhetik az életüket. Miután bezárom a kapukat, a démonok eltűnnek a Földről. Az emberek biztonságban lesznek, a családom, a szeretteim biztonságban lesznek, és ennél többet nem is kívánhatnék. Ha van valami amiért érdemes meghalni, akkor ez az.
-Ethan azt mondta, hogy őt és Ashleyt is emberré fogod tenni.
-Igen, ez így van. Nem viszem őket is magammal a túlvilágra. Élniük kell. Ha pedig megtudják, hogy gyengébb leszek tőle, nem engednék, hogy segítsek, inább meghalnának, hogy én éljek, és ezt nem fogom hagyni. Ezért nem szabad senkinek elmondanod, Mina.
Önzőnek éreztem magam, de tudtam, hogy soha nem fogom elmondani ezt az információt senkinek.
Nem Destiny miatt, hanem magamért és Ethanért. Mert nem tudok nélküle élni.
Amíg ő önzetlenül feláldozza magát a családjáért, addig én önző módon nem teszek érte semmit.
Most jöttem rá arra, hogy egész végig Destinyt állítottam be szörnyetegnek, de már tudtam, hogy ez nem igaz.
Én magam vagyok a szörny.