Beépülve

19. Megmentő

Éles fajdalom hasított tüdőmbe, magamhoz tértem, mellkasomon többszöri erős nyomást éreztem, nem bírtam megmozdulni, még a szemem sem bírtam hírtelen kinyitni, szívem zakatolt, egy dolog lebegett előttem, az, hogy élek.

- Gyerünk Tessa! – a hangok csak részben jutottak el tudatomig, halkan is, de hallottam, majd éreztem, ahogy tüdőm megtelik levegővel, ezzel kiszorítva a bent rekedt sós vizet. Ahogy feltört a víz azonnal kipattantak szemeim, és öklendezni kezdtem. Hisztérikus levegő vételeim közepett oldalra fordult fejem, hogy minden távozzon belőlem. Pillanatokkal később, mikor végre lélegezni tudtam, újra hanyatt feküdtem, nem volt erőm mozdulni, szemeim résnyire, ugyan de nyitva voltak. Pilláim között megpillantottam a fölöttem térdelő személyt, kinek valószínűleg az életemet köszönhetem. Szép lassan körvonalazódott előttem az alak, felismertem, Nate volt az. Haja vizesen tapadt arcára, szemei engem kémleltek, figyelte, élek-e egyáltalán. Aggódott, arca vörös volt és szaporán kapkodta a levegőt. Próbáltam megszólalni, de egy árva hangot se tudtam kierőltetni magamból, fájdalom hasított végig a nyelőcsövemen, amit a sós víz maró hatásának és drága támadómnak köszönhetek. Nate közelebb hajolt hozzám, szemeimbe nézett, látta, hogy tudatomnál vagyok, csak a kommunikáció még korai számomra. Felpattant rólam, éreztem, hogy derekamról jó nagy súly távozik, majd pillanatokkal később vissza is tért. Letérdelt fejem mellé, majd nagyon óvatosan fejem alá helyezte egyik tenyerét, és úgy, mintha törékeny lenne koponyám, óvatosan elkezdte emelni. Egészen addig emelt, amíg ülő helyzetbe nem kerültem, sikerült megtartanom fejem, így hátamat támasztotta meg hatalmas tenyerével. Másik kezében egy pohár víz volt, rosszul lettem, amint rá néztem, de számhoz emelte, kényszerítve arra, hogy igyak belőle. Óvatosan megveregette a hátam, tudtam, hogy jót akar, mégis mikor nyeltem a vizet a fájdalomtól eltorzult arcom. Valahogy, mégis jobb lett, segített, újra köhögni kezdtem, és a hangom is visszatért szép lassan.

- Kö...köszönöm – préseltem ki magamból, és rá pillantottam.

- Te eszednél vagy? Meg is hallhattál volna! Mégis, mi történt? – kérdezte dühösen és éreztem, ahogy keze megfeszül, amivel hátamat tartja. Nem mondhattam el neki, hogy próbáltak megölni, nem bízhatok benne. Igaz, hogy most megmentett, mégsem igazolja, hogy nem Ő a felelős a halálos áldozatokért.

- Megcsúsztam, bevertem a fejem és már csak annyira emlékszem, hogy merülök – mondtam, a vizet nézve.

- Megcsúsztál mi? Hol van Tom? Melletted kellett volna lennie! – kelt ki újra magából, tényleg aggódott, és dühös. Meglep, hogy ennyire mélyen érinti ez, hisz utál, belőle nézném ki utoljára, hogy megmenti az életem.

- Nem...nem tudom, hol van, eltűnt – magyaráztam gyengén, miközben tekintetem az övébe fúrtam. Nem a szemeimet nézte, hanem a nyakamat. Mélyen beszívta a levegőt, majd óvatosan térdhajlatom alá nyúlt és felemelt, lerakott a hajón lévő egyik nyugágyra, ekkor vettem észre, hogy a kapitány teljesen bepánikolva figyel minket.

- Azonnal indulunk haza! – utasította a férfit, aki meghajolt és már rohant is a helyére, hogy haza vigyen minket.

- Mi lesz Tommal? – kérdeztem, de a válasz csak egy dühös pillantás volt.

- Nem lesz köszönet abban, amit Heroldtól kap, ha előkerül, jobb lenne, ha egy cápa tépné szét, hidd el. – ezzel lezárva a kis monológunkat rám dobott egy plédet, és magamra hagyott. „Herold biztos, dühös lesz, de nem hiszem, hogy bántaná Tomot... vagy mégis? Elképzelhető, hogy Én hagytam el valahol Őt, nem bánthatják, nem tett semmi rosszat.„Gondolataimba merülve újra elragadott a sötétség.