Beépülve

21.Angyalarcú ördög

           

"-        Apa – a megnevezésre rám kapta tekintetét újra, láttam, hogy jól esik neki – Tom...

-        Tessa, hát te miért nem alszol? – szakított félbe egy mély hang kinek tulajdonosától a nem létező szőr is felállt a hátamon."

Az idősebbik Kim fiú állt a terasz ajtóban karba tett kézzel, fejét oldalra biccentve figyelt sötét tekintettel, felhúzott szemöldökkel.

-        Ryan! Gyere igyál egyet velünk, olyan kellemes ez az este! –csillant fel Herold szeme, amint meg pillantotta az engem kérdőre vonó személyét.

-        Köszönöm, de későre jár már, szeretném, ha Tessa pihenne, hisz megsérült tudod, mellesleg jó lenne, ha Te is nyugovóra térnél, mert anya lassan magához tér és tudod mi lesz, ha itt talál. – fenyegette kedvesen, mire én csak pislogni tudtam. Ki ez a csávó? Rendre inti Herold Wood-ot, a milliárdos maffiózót, és nekem is osztja az észt? Remélem „apám" most helyre rakja.

-        Igazad van fiam, elbeszélgettük az időt, fel se tűnt, hogy lassan pirkad – állt fel lassan és kedvesen mosolygott a fiúra, majd rám pillantott bocsánat kérőn – Ne haragudj, biztos fáradt voltál, Én meg itt untattalak – magyarázkodott, holott ez nem volt igaz. Nagyon szívesen voltam vele, és nem értem miért ugrik egyből ennek a görcsnek? Felháborító, akinek valamit is érhet a szava ebben a házban a tulajon kívül, Én vagyok!

-        Jól éreztem magam Apa – álltam fel Én is. Herold nem várta meg mire egyensúlyba kerülök, mert amint kimondtam ezt, már lépett is felém egy nagyot és karjai közé zárta testem. Nem lepett meg túlságosan ezért nem tétováztam sokat és viszonoztam a kedves gesztust. A magas vállak fölött megpillantottam a még mindig szúró szemekkel minket bámuló fiút, miért nem húz már el? Miért bámul azzal a sötét, mély tekintettel, amitől a vér is megfagy bennem? Soha nem ártott nekem, mégis félek tőle. Herold elengedett, elköszöntünk egymástól, megvártam, míg eltűnik a szobájába vezető ajtó mögött, majd elindultam a fiú irányába, mivel a lakrészem bejáratában ácsorgott. Be akartam menni, de nem igazán mutatott hajlandóságot arra, hogy megmozduljon. Megálltam közvetlenül előtte és felemeltem fejemet, mivel bő egy fejjel magasabb nálam, hogy számon kérő pillantásokkal odébb tessékeljem. Nem hatotta meg a szemmel verésem, legalábbis arca kifejezéstelen és komor volt.

-        Szeretnél bemenni? – kérdezte a legevidensebb dolgot a világon, hisz egy ideje vergődök előtte szemet forgatva. Nem várta meg válaszom, félre állás helyett, megragadta karom, és szó szerint beráncigált a szobába, majd finoman becsukta az ajtót, gondosan ügyelve arra, hogy közben egy percre se gyengüljön szorítása a karom körül. Felocsúdni se volt időm, az előbb még kint ácsorogtam, most már a sötét szoba közepén állok, fogva tartómmal szemben.

-        Mi a szar... - kezdtem volna bele cifra monológomba hangosan, de nem tudtam befejezni, mivel hatalmas tenyerét számra tapasztotta és egészen a falig taszított. A hideg faltól, ami hátamat érintette, azonnal kapcsoltam. Sarokba akar szorítani? Mit művel egyáltalán, mire jó ez? Szabadon maradt kezem már lendült is, hogy egy hatalmas pofont lekeverjek neki, de mintha tudta volna előre, számról elkapta kezét és megragadta azt. Mindkét kezem szorosan a falhoz nyomta, testemet pedig szinte belepréselte a falba közelségével. Sötét volt a szobában, mégis a hold ezüstös fénye bekúszott a hatalmas ablakokon keresztül, ezzel lehetőséget adva arra, hogy láthassam az előttem álló arcát. Rezzenéstelen, érzelemmentes, mégis mintha szemében furcsa csillogást látnék.

-        Beszélgessünk egy kicsit „hugi" – az utolsó szót megnyomta, éreztetni akarja velem, hogy hol a helyem, de szerencsére keményebb fából faragtak annál, hogy egy ilyen kis akciótól berezeljek.