Kezdet és folytonosság lakozik bennem,
És így a dúló szerelemmel nem volt mit tennem.
Azt kellett mondjam, hogy igen, te amo
Nem mondhattam, hogy I don't love you.
Mindenkinek ezt mondtam, bárki ha kérdezett:
Szeretlek, szeretlek, persze, hogy bármit engedek.
Aztán jött az a csók, az a csalóka pillanat,
És minden egyéb, mi volt, bennem hátramaradt.
Már nem kellett ő meg ő meg ő,
Csak az a szó, hogy odi meg amo.
De nem mondhattam, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek,
Így magamban dúdoltam el, hogy engedlek, el én, elengedlek.
Clodia voltam és Lesbia lettem, szeretett szerelmedben néha felmelegedhettem.
Férjem volt, néha gyászleplem, s ott voltál te is, az én egyetlenem.
Aztán... Mikor a szájukra vettek, feleszméltem:
Ebből baj lesz - szóltam, s többé nem reméltem.
Eldobtalak,
eltaszítottál, átkos nimfa, milyen gyarló vagy - így szidtál. - Hát nem érted, nem érted, hogy szeretlek? Az a permanens láz itt dühöng a szívemben, te egyetlen. Lesbia, átkos Lesbia - sírtál, s soha már, többé Clodiádnak...nem hívtál.
Ez volt a mi történetünk, Catullus, de jött a halál, s többé már nem volt se odi, se amo, csak a gyászlepel, mely nem takar, mely nem fed el. Nem fedi el a szív fátyola a fájdalmat, nem fedi el a fel nem vehető fekete csipke a szívfájdalmat.
Permanens láz, égő, zsibergő
S halotti csók, el nem felejthető
Rád marad, minden, te amo,
Egyetlen koszorús költő,
Catullus, az örök Lesbia-imádó.
YOU ARE READING
Kékhajú
Short StoryBlue is the warmest colour, lányszerelemről szóló novella // irrelevant thoughts including Catullus, Greek and Latein poetry and everything which comes to my mind. Lányszerelemhez és fiúszerelemhez kapcsolódó, görög és latin költészet általi ihletés...
