Kékhajú

gyász

/tegyétek meg azt a szívességet, hogy ha el szeretnétek olvasni, átállítjátok a hátteret feketére! belegondolva a vörösbarna, esetleg vajfehér is megfelel. köszönöm./ (és aki személyesen ismer, annak nem ajánlott. olyan, mint József Attila világa. kiábrándító.)

Benézek az ablakomon, de a sötétben csak a fehér függönyt látom, a gazdag, feltűnő, mindent eltakaró, kivehetetlen virágokat. Egy árny sincs a szobában, nem lehet kivenni. Tökéletes fedettségben bújik meg a magány.

Egy macska tűnik fel. Cicc, cicicicc! Elszalad előlem. Hívom, de egyre csak távolodik. Pedig úgy szeretném, ha nem csak távoli autók hangja venne körül. Egy vörös megy át az úton. Egy pillanatra talán felfigyel rám, de aztán eltűnik a vöröses ház előtt. Vörös macska a vörös házfalnál.

Ez a szín pont olyan, mint amilyent az ember éjjel álmodik: fogalmam se lenne, hogy élnek-e benne, hogy milyen emberek laknak a falai közt, ha nem ismerném őket. Persze, ez azért túlzás. Csak annyit tudok róluk, hogy nappal visszaköszönnek; ez minden, ez az összismeretség.

Éjjel, ha sokáig állok a kapunk előtt, reflektorfény villan fel a sötétben. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy talán betörőnek néztek, azért világítanak meg. Pontosabban nem is ők világítanak rám: csak egy gép vette észre a létezésemet. Annyira nem akarok létezni és annyira bízom ebben a világban, hogy perceken át csak állok a házunk előtt és várok.

Várom, hogy kinyissák a kaput. Persze ez nem történik meg, nem csengettem. Akkor mégis miért várok még mindig? Lassan rájövök, hogy hiába várom, hogy a szomszéd kutyája megugasson, kutyaszámba sem vesz. Keserű mosoly.

A laptopom majdnem eltöri a kezemet, amíg a táskában kutatok. Mint mindig, a kulcs legalul van, és kurvára, de kurvára fáj a kezemnek, de minek panaszkodni, én is utálom, ha mások a problémájukat rám árasztják.

Egy egész tenger lep el, és már nem tudok egyenesen állni. Nem bírom, egyszerűen nem bírom. Pedig már rég nem fáj a szívem, pedig már azt hittem, hogy jobban vagyok, de nem. Rosszabb, mint egy évvel ezelőtt. Rosszabb, szarabb, kurvább minden. Én is.

Mert verd ki a fejedből, hogy az a férfi a palotateremben ma is hozzád ült. Először akkor ült le mellém, amikor miniszoknyában voltam. Mindig mászkál, néha termeken keresztül viszi a cuccát, itt leül, ott felkel és továbbmegy. Olyan boldog vagyok: ma végig az én asztalomnál volt. Azt hiszem annyira nyugodtan vagyok szomorú, hogy békét lelt mellettem. Nem sokat, de egy kicsit. Van miért büszkének lennem magamra. Hát persze, hogy van.

Megakadtam. Nem tudok miről írni.

Hallgatom a zenét, pedig most nagyon nem ezt kellene csinálni.

Nem mentem ki Gyöngyike sírjához. Ma halt meg, ma temették. Olyan kibaszottul utálom magam, hogy arra nincs szó. Oké, ezt talán most senkinek nem kellene látnia. Nézz rám, emberiség, holnap már mosolyogni fogok! És el fogom hinni, hogy boldog vagyok.

Nem kell ahhoz szerelem, hogy az ember rosszul legyen. Elég egy hozzáadott tejjel készült kávé, sötét és zavaros, akár az életem.

Hagyjatok sírni. Hagyjatok békén. Hagyjatok. Hagyjatok. Én nem akarom. Nem akarom. Egyedül akarok lenni. Engedjétek meg, hogy egyedül gyászoljak, hogy egyedül tomboljak. Nem akarok közös, családi gyászt. Elég volt évekkel ezelőtt. Talán nem is a gyász fáj ennyire, hanem a létezés. Mert ő már nem tudom, hol van, én meg itt vagyok. Hol vagyok? Hol?

Kétségbeestem. Holnap délután háromkor elemzésből felelek. Tanulni kell. Tanulni kell. Nem értem a matekot. Angolozni szeretnék.

Mi a kurva életért nem vagy mellettem? Miért nem? Mert nem értem meg rá?

Nem bírom, hogy folyton beszélnek hozzám. Egy kis csendet szeretnék a karjaiban. Kérem, ringasson el, csak egy igazán kicsinykét. Nem baj, ha nem látom az arcát, csak öleljen át a képzeletemben hátulról. Csak hogy tudjam, hogy maga van, létezik! Tudnom kell, hogy létezik-e. Tudnom kell, muszáj, hogy tovább küzdjek. Én nem akarom feladni, szóval támasszon meg.

Isten, örök életre szűz legyek? Csak adj nekem egy kis kitartást még. Már mindet feléltem, amim nekem volt. Csak egy cseppnyit.

Tanár úr, én bármit megteszek Önnek, csak segítsen rajtam. Bármit, érti, bármit.

Körülbelül fél éve kezdődött, akkor két héten át beteg voltam. Tönkretettem magam, tudom. Tudom, hogy a francba ne tudnám? Nincs normális idegrendszerem, éjjel, amikor tanulni szeretnék, nem tudok már, nappal sem tudok már, nem tudok én már semmit. Inszomniás szeretnék lenni, hogy tudjak. Pedig állítólag az sem jó. Alszom 15 órát és fáradt vagyok, alszom nyolc órát és fáradt vagyok, egy percet sem alszom és pörgök. Kávé folyik a vénámban. Nem akarok vérvételre menni, nem is vagyok sovány, én igenis eszem húst: halat. Nem sokat, de szoktam. Sajnálom az állatokat, csak a halakat nem, mert azok előtte szabadok voltak.

– Olajszennyezés.

– Nem!

Enni akarok, nincs étvágyam. Tudom, hogy túl sokat eszem, és félek, hogy hányni fogok. Gyűlölöm, amikor alvás után felébredve hányok, az a legrosszabb. De mi van, ha nem alhatok? Nem bírok hányni és félek, félek. Szóval nem, nem fogok annyit enni, ígérem, Istenem!

Szar az angolom.

Szar a magyarom.

Szar a japánom.

Szar a németem.

És szarul is írok az utóbbi időben.

És nem tudok novellát írni ebből.

Volt ötletem. Egy csomó. Na jó, nem egy csomó, de viszonylag több. DE nem tudok őket leírni, mert... Egyszerűen nem. El akarom olvasni a Budapesti skizót. Bibííííííí, el fogom olvasni, mert bizony, hogy nem kell leírni a gondolatokat. Meg akarom csókolni magamat. Tökéletes első lesz. Visszamegyek az időben, és megmentem magamat. Meg akarom menteni magamat. Élni akarok, VILÁG, ÉLNI!

Éli, éli lamá sabaktáni. Tuti elrontottam. Nem tudok héberül. De értem a mondat fájdalmát. Nem fogok hinni egyetlen ateistának sem a szívemmel, csak az eszemmel, mert nekem kell Isten, hogy maradjon remény a küzdelemhez. Nekem kell Isten, nekem KELL!!!

Oké, akkor most elmegyek tanulni. Rendben vagyok. Jobban érzem magam.

Gyöngyikém, szeretlek. Fantasztikus voltál. Megérdemled a mennyországot. Dolgozni fogok rajta, hogy jó emberré váljak, és akkor talán én is oda jutok.

...vigyázz rá, mert én nem tudtam.