Kékhajú

Love, Haru: neked

Amikor érted sírok, mindenkiért sírok. Az összesért. De te vagy most az első, aki az eszembe jut, ha a szerelem szót meghallom.

Love, Haru. Te már csak tudod.

Folynak a könnyeim, elvesztem a józan jegességemet. Szükségem van rád, jobban, mint valaha is hittem. Nem kell se csók, se ölelés, nem akarok veled szeretkezni, nem akarom, hogy az enyém legyél. Lemondok minden ilyesmiről, amivel bántanálak. Csak a szavaidat szeretném, csak annyit, hogy élsz. De elég egy betű is, elég nekem egyetlen fonéma is. Elég lenne az "sz", hogy tudjam, szeretsz. Jó lenne egy "h", hogy hiányzom. Megelégednék egy "u" - val, hogy utálsz. Az is jobb a semminél. Elfogadnám még az "f" - et, is: felejts el.

Eszembe jut, hogy mit mondott Elio édesapja: minden alkalommal kevesebbet adunk magunkból. Minden alkalommal nehezebb. Üres porhüvelyek leszünk. Te nem leszel az. Te bátor voltál, én pedig csodállak. Én gyarló és kicsinyes vagyok, nem tudom, mit láttál bennem. Nárcisztikus vagyok, egoista, nagyképű, álszerény és nemtörődöm. Egészen a halálig próbálnék közömbös lenni, ha nem fosztana meg a sors másoktól. Egészen a végig nem érdekelne semmi, ha nem veszíteném lassan el azokat, akiket és amiket szeretek. Gyáva vagyok, menthetetlenül gyáva. Tudom. De nem akarlak elveszíteni. Ne hagyj magamra.