Kékhajú

Csengenek a Dies Irae - harangok

Megszólalt a lélekharang. Cseng.
A vers címe ez: sajnálom.
Tudod, hogy vannak fonémák, melyeket elkereszteltünk, hogy lexémák jelentését
[imitálják]...
Tudod, hogy vannak nevek, amelyek egy életen át összekötnek bennünket, azok a közös vonások. Ha majd nem emlékszel már rám, akkor is ott lesznek, és ott lesznek mások is, akikben szintén megvan Platón és Szókratész és az összes filozofálni képes valaha élt földi nyomorult.
Tudod, hogy sajnálom, pedig valahányszor leírom a szót, olyan, mintha rutinból tenném,
... de ma ez más, mert útközben, valahol napközben, időközben belém villant, hogy valamit tennem kellene.
Eszembe jutott, hogy írok neked. Tényleg. Hogy küldök egy marcipánszívet, csak úgy, szöveg nélkül. Vagy hogy írok hozzá.
Írok itt neked egy verset.
De sehogy nem jó.
Árulás lenne ellened és magam ellen is.
"Magadat emésztő..."
Szóval nem írok és mégis.
Nincsenek rímek, de talán rímek nélkül csak rosszabb, mert valóságos, akármennyire is próbálok élni a romantika nyelvi szaggatottságával. Szabad lett... és kötött, mert az összes kérdés egy-egy zsineg kötél, mely körbeteker, mi meg csak hánykolódunk ebben a kelepcében, mint A franciaországi változásokban Batsányi jobbágyi népe.
Igyekszem most kibogozni, amit én csomóztam össze.
Sajnálom.
Húzzuk át az összes betűt, ikszeljük át mindet, hogy végre nyugalmunk lehessen. Én már csak erre vágyom. Bocsáss meg.