Kékhajú

Káin és Ábel

Nem tudom, mennyire ismeritek Sütő András munkásságát. Egy fantasztikus, Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar íróról van szó, aki 2006-ban hunyt el. Az általam legkedveltebb munkája a Káin és Ábel. Valószínűleg legalább a Bibliából Káin és Ábel története közismert eléggé, így, ha nem is olvastátok a művet, érteni fogjátok, hogy mit próbálok kifejteni.

Mióta olvastam magát a drámát, Káin pártját fogtam, mert magabiztos, jó kiállású, felvállal mindent, és talán, ami a legfontosabb: nem fél. Sütő András egy olyan megközelítésből áll a bibliai kultúrkör témájához, miszerint Ábel alázatos, Káin pedig lázadó. Ez a lázadó szerintem minden fiatalt megragad, aki nem ízig-vérig vallásos és istentisztelő. Most nem azt mondom, hogy a Káin-kedvelők ateista istentagadók lennének, csupán, hogy bennünk jobban megnőtt a kételkedés és az önállóság.

Ábel kezdettől fogva tiszteli az Urat, Káin szerint ez a tisztelet inkább csak nyúlszívűség, puszta félelemből fakadt. Fél, mert az Úr hatalmas, ezért pedig még meg sem próbál lázadni ellene. Beletörődik a Paradicsomból való kiűzetésbe, nem keresi az utat, sőt, Káint is megpróbálja lebeszélni az akár halálos kimenetellel is végződhető útról.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Ábelt megnyerte az Úr. Ha azt az alapvető célt nézzük, hogy a kereszténységnek terjednie kell, az istenfélőségnek meg kell hódítani a világot, talán ésszerű, hogy csakis Káin lehet a középpontban. Ő még nem hisz eléggé, ő megkérdőjelezi az isteni felsőbbrendűséget.

És ez az a pont, ahol elkezdtem gondolkodni. Mi van, ha Isten Ábelt felhasználja, hogy Káint megszelídítse? Megöleti a báttyal a hívő öcsöt, cserébe Káin hívő lesz. Itt az is felmerült bennem, hogy Istennek mi a jó. Lehet, nem a földi, létező hívők a fontosak, hanem összességében, a megnyert lelkek száma.

De ott van Annabella is, Ábel felesége, aki Káinnal is együtt van, mielőtt az elmegy a Paradicsomot meghódítani. Ábel hűségét az Isten mindig áldozatok bemutatásával kívánja reprezentáltatni. Csakhogy, mikor az Isten Annabellát kívánja feláldoztatni, Ábel ellenszegül. Ebben a pillanatban elveszíti az áldozatkész Ábelt. Ábel csak akkor tér vissza Istenhez, amikor megtudja, hogy Annabella Káint szereti, Káinnal volt és megcsalta. Tulajdonképpen Ábel elárultatásából és bosszújából kifolyólag nyeri vissza az Úr Ábelt: a férj hajlandó lenne feláldozni a feleségét.

Talán emiatt, hogy Ábel már nem jó ember, a csalódás és a bosszú megfertőzte, veszi rá az Urat, hogy Káin által megölesse. Ha a Bibliát vesszük, Káin innentől tapasztalja meg az isteni kegyelmet: megbélyegezve, de élhet a gyilkosság után is. Nem bánthatja senki, nem halhat meg, a testvérgyilkosság gondolatával együtt kell tudnia élni, meg kell bánnia és örökké a fojtogató moralitásban kell fulladoznia.

Azt hiszem, egy kicsit ateista hatással lehet ez az interpretáció, de ha már a két pontot felvetettem, ezen a vonalon kell továbbhaladnom. Szóval Ábel hívő volt és jó, aztán bosszú fertőzte meg, meggyilkolta volna a feleségét, de ezzel az isteni kérésnek eleget tett volna. Csakhogy ez már nem az igazi istenhit, nem tiszta. Káinnal mi történt? Világi volt, ellenszegült Istennek, lázadt, elvette más asszonyát, aztán megölte a testvérét (az indokokat és szándékokat nem részletezem, maradjunk csak a tényeknél). De ő a legvégére a biblia szerint tapasztalhatta a kegyelmet, mely elvezethette Istenig.

És eljutottunk egy fontos gondolathoz: az ember akármennyit bűnözhet is, ha meg tud térni, ha le tudja vetkőzni a rosszat magáról. Az isteni kegyelem megvár, bármikor is kérd ki magadnak.

Fontos kérdés szerintem az is, hogy bár Káin gyilkolt, ki fog a pokolba kerülni? Ábel vagy Káin?

Azt hiszem, itt befejezem. Nagyon kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok, egyetértetek-e velem, vagy cáfoljátok az interpretációm egyes állításait, bizonyos pontjait! Kommentben nagyon szívesen látom, ha írtok megjegyzést.

Szép napot: Haru