Este, hideg, kietlen, lámpafényes magány
Keresed a kulcsaidat, melyek egy folyosóhoz vezetnek
Valami hozzáér a lábadhoz
Talán él, talán a kutyád
Talán csak maga a sötétség
Belerúgtál, pedig nem akartál,
Puha volt és nyüszített tőle a szíved
De csak tovább tapogatóztál, egyre tovább a mély ég felé
A sötét házba
Holott kintről a téli éji szél hangokat sodort feléd
A gyermekkorod hangját hallod
Mikor ha anyukád sírt, vele sírtál, mikor ha nem láttad, csak te ríttál
Mikor vele kacagtál és vele éltél
Mikor még az apád hazajövetelének módfelett örültél
Most mi van?
Senki.
Sehol.
A semmit tapogatom, mint megcsókolandó arcalakot. Anyám s apám valahol messze, távol. Én meg kegyetlen szívként mint magánytábor.
BINABASA MO ANG
Kékhajú
Short StoryBlue is the warmest colour, lányszerelemről szóló novella // irrelevant thoughts including Catullus, Greek and Latein poetry and everything which comes to my mind. Lányszerelemhez és fiúszerelemhez kapcsolódó, görög és latin költészet általi ihletés...
