Kékhajú

szerelmem, szerelmeim

Olyan cseszett nehéz szeretni.
Nem szeretek senkit.
Mindenkibe szerelmes vagyok.

Ott vagy te, aki néha az eszembe jutsz. Alacsonyabb vagy nálam, de amikor először megpillantottalak, amikor lehuppantál velem szemben, valahogy... Megváltoztam. Tetszeni akartam neked, valami vonzott hozzád. Azt mondtad, találkozzunk máskor is még, én pedig elárultam, hogy igenis rokonszenves vagy. Aztán találkoztunk. Addigra lett valakid, bár fogalmam sincs, hogy szereted-e. Jobb, ha soha nem is tudom meg. Tudattalanul fáj a legkevésbé az élet. S mi van, ha mégsem szeretlek? Ha megtudnám, hogy szereted őt, én is beléd szeretnék.

Aztán ott vagy te. A fájdalmadat szeretem. Azt, ahogyan mindketten szenvedünk. Én titkon kesergek, te bőszen, kikiáltva a világnak. Sosem ismernéd el, hogy jó ember vagy. Pedig az vagy. Különben nem szeretnélek.

Te, aki olyan vagy, mint én. Téged szerettelek a második lánynak. Az első lényegtelen volt, kiforratlan. Veled máris másabb lett az életem. Veled kezdődött minden, ezért örökre fontos maradsz, örökre bezárlak a szívembe.

Rólad tudom, hogy soha nem szerettél, csak én szerettelek. Elutasítottál, én pedig boldog voltam. Felszabadultam. Csak azt nem értem, miért rohansz utánam? Miért nem hagysz örökre el? Egyedül voltam mindig is, sosem kísértek el teljesen. Te miért akarsz mégis az életem végig velem lenni? Félek tőled. Unlak. Néha szinte gyűlöllek. Miattad utálom az Éjszaka vant. Arra emlékeztet, hogy hogyan hagytalak magadra. Elfutottam az éjszakában és végigzokogtam a kivilágított Budapestet. Közben eltévedtem, közben láttam az Esti Kornél Domiját, közben megszakadt a szívem. Otthagytalak vele, azzal a lánnyal, aki úgy hasonlított rád. Vele, aki képes volt együtt inni és együtt dohányozni másokkal. Vele, aki földnek csapta az üres üveget. Vele, aki meghallgatott és akit meghallgattál. Vele, aki annyi szörnyűséget átélt, s akit úgy tűnt, akkor helyettem választottál. Féltékeny voltam, s vele hagytalak. És féltem, hogy mi lesz veled. Rábíztalak. És aztán ő is otthagyott téged. Azt hittem, belepusztulok, ha valaki bánt hazafelé menet. Részeg voltál, én meg bénult a fájdalomtól. És mielőtt elmentem volna, megöleltél. Sírtam.

És itt vagy te, aki egy igazi tündér. Még fogalmam sincs hogyan, de szeretlek. Nem tudom, milyen szerelem is ez, de bizonyos, hogy meg akarlak tartani magamnak, azt akarom, hogy megtarts magadnak, amíg csak meg nem szököm.

És végül te. Az első, akit szerettem. Azt hiszem, örökké szeretni is foglak. Te fogtad meg először a kezem. Te voltál az egyetlen, aki szerelemmel fogta meg a kezem. Bár ne basztad volna el az életedet, bár ne hagytad volna el magadat. Bár gyermekként képes lettem volna veled beszélgetni. Nem voltam képes. Játszani akartam, te beszélgetni. Azt mondtad, az irodalom nekem való. S milyen igazad volt. Előre megjósoltad azt, aki most vagyok. Hé, mi lett volna, ha a nyáron láttál volna? Mi lett volna, ha hajlandó lettél volna lejönni az emeletről? Szerinted is megváltoztam? Szebb lettem? Szerethetőbb lettem? Tudnál újra szeretni? Hét éven keresztül imádtalak, amíg csak össze nem tiporták a bennem rólad kialakított képet. Tényleg rossz voltál? Rossz vagy? Miért nem jársz újra el drámaórákra? Csodálatos színész lennél. És én újra melletted állhatnék. De most mi vagy? Ki vagy? Mondd, Simon, hajlandó volnál velem beszélgetni? Kérlek, kérlek... Képes lennél visszamenni az időben, hogy újra az a tizenéves kiskamasz légy, aki nárciszcsokrot hozott a születésnapomra? Narkisszosz. A lelkem azon fele vagy, akihez tartoznom kéne. De túl öntelt vagyok hozzá. Én fent vagyok, te lent. De lezuhanhatok még. Igaz, te már most is hányakkal lehettél, hányakat csókolhattál, amíg én itt vagyok csóktalan szüziességemben. Tudod, hányszor akartam megszabadulni attól az első csóktól? Tudod, hány emberbe szerettem már bele? Miért van az, hogy mégis öregebbnek érzem magam nálad? Pedig két és fél évvel öregebb vagy. Nem tudom, az emlék ez még, vagy még mindig parázslik valami, de legalább még egyszer, talán utoljára hadd mondjam ki: szeretlek. És szeretem a zöld szemeidet is, szeretem a levágott, kiskori hosszú hajadat, szeretem a termetedet, szeretem a kezeidet, szeretem a kisugárzásodat, de... Már rég nem ismerlek. Talán soha nem is ismertelek igazán.

Többé már tényleg nem szerethetlek.