Összeláncolva - A bosszú kötelékében

1. Kegyetlen mészárlás

Viharos éjjel volt, az ég dörgött, az eső zuhogott. Az utcákra szálló sűrű sötétséget csupán az egyre hevesebben lecsapó villámok hirtelen fényei törték meg, melyek után egyből hangos dörgés hallatszott. Egyetlen házból sem szűrődött ki fény, azon az estén mindenki félt. Én nem igazán tudtam, mi is történt valójában, csupán anyám és apám riadt arcát láttam, akik kétségbeesetten igyekeztek elrejtőzni velem és öcsémmel. Kicsiny házunk minden lámpája elaludt már, hiszen anyánk szerint nem kelthettünk feltűnést. Kintről rémült sikolyok és kegyetlen kiáltások zaja hallatszott, majd egyre közeledő léptek. Zokogva kuporodtam még inkább össze, s szemeimet szorosan lehunyva simultam anyám karjaiba, aki mindent elkövetett a megnyugtatásomért. A lépcső felől hangos lépteket hallottam meg, s a következő pillanatban az ajtó hirtelen kivágódott, majd apám rohant be rajta.

- Itt vannak, gyorsan bújjatok el! - utasított minket halkan, mégis erélyesen, mire anyám karjába kapta kisöcsémet, engem pedig kézen ragadott és a szekrény felé rángatott. Nem tudtam mi történt, semmit sem értettem. Anya és apa rémültek voltak, Zeref keservesen sírt, én pedig csak álltam a szoba közepén és mozdulni sem bírtam.

- Siess, Natsu! - rántott rajtam még egyet az anyám, mire riadtan néztem vissza rá, ő azonban ezúttal nem tett semmit. Nem hajolt le hozzám, nem próbált megnyugtatni. Semmi ilyesmit nem tett, csupán tovább cibált a szekrény felé - El kell rejtőznöd, érted? - lökött végül be a szekrénybe, majd ölembe adta Zerefet és ránk zárta az ajtót - Maradjatok itt, apátokkal mindent megoldunk! - utasított anya ellentmondást nem tűrő hangon, majd a szekrényajtó résein át a szemembe nézett és halványan elmosolyodott - Nem a te hibád, kicsim - mondta, a következő pillanatban pedig az ajtó felé indultak apámmal. Az utcán hirtelen csend lett, nem hallottam több sikolyt, sem követelőző kiáltásokat. Minden nyugodt lett és néma. Még mindig nem értettem, mi történt, abban viszont biztos voltam, ez a csönd semmi jót nem jelentett. Zeref hirtelen felsírt karjaimban, én pedig rémülten tapasztottam tenyeremet aprócska szájára.

- Ssshh, maradj csendben, kérlek - suttogtam öcsikémnek hevesen dobogó szívvel, mire ő hirtelen elhallgatott és rám emelte könnyes tekintetét. Akkor, abban a pillanatban megfogadtam magamnak, mindig meg fogom őt védeni és soha sem hagyom el. Mi négyen örökké együtt maradunk majd. Anya, apa, Zeref és én, egy nagy boldog család leszünk. Legalábbis ezt gondoltam, az élet viszont nem így akarta. Hirtelen ugyanis sietős léptek zaját hallottam a lépcső felől, majd valaki feltépte a szoba ajtaját és újra kiabálni kezdtek.

- Hol a mágusok? - hallottam egy középkorú férfi mély és komoly hangját, nemsokkal ez után pedig egy női hangot hallottam meg.

- Nem ők azok. A mágusokat rejtegetik - szólalt meg a nő is, majd a következő pillanatban szüleim felé fordult és másik két társával túszul ejtették őket.

- Hol vannak? - szegezte apunak a kérdést a nő, de ő csak összeszorította a száját és hallgatott - Válaszolj, vagy a feleséged meghal! - erősködött tovább, miközben egyik társa puskájával erőteljesen tarkón ütötte anyut.

- Ne mondd el, Igneel - nyögte anya gyengén, majd erőtlenül köhintett párat.

- Sosem árulom el a gyerekeimet! - szólalt meg apa eltökélten, mire a nő hangosan felkiáltott és parancsot adott a tüzelésre.

- Lelőni őket! - mondta határozottan, mire az apuékat szorongató két férfi bólintott és a következő pillanatban két lövés dördült, anyuék pedig holtan rogytak a földre. Éppen ezzel egy időben nem messze újabb villám csapott le, melynek fénye betöltötte az egész szobát, ebben a rövid időben pedig remegve pillantottam meg a kárpiton elterülő hatalmas vértócsát, melyben drága szüleim holtteste hevert. Egész testem megfagyott a félelemtől, s ijedten néztem a karomban fekvő Zerefre, abban reménykedve, nem kezd újra sírni ijedtében.