Összeláncolva - A bosszú kötelékében

29. Ismeretlen ismerős

Izabell döbbenten eltátott szájjal bámul továbbra is rám, miközben szemei elsötétülnek az idegességtől. A máskor élénken csillogó íriszből most egyszerre lehet kiolvasni a félelmet, az aggodalmat és a haragot, s ahogy végignézem, amint remegő kézzel nyúl izzadságtól gyöngyöző homlokához, hogy aztán kézfejével finoman végigsimítson rajta, bennem is ugyanezek az érzések kavarognak. Haragszom anyámra és apámra, amiért ilyen helyzetbe hoztak, miközben haragszom magamra is, amiért mégis őrzöm titkukat. A harag mellett, mely mázsás súlyként nehezedik szívemre, aggodalmat és félelmet is érzek. Aggódom Natsuért és féltem őt, ám én sem akarok több sebet szerezni. Nem akarok még egyszer csalódni és belehalnék, ha elveszíteném Natsut. Abban viszont biztos lehetek, hogy amint megtudja, hol is van igazából az öccse, azonnal végez velem árulásomért. Ahogyan ebbe belegondolok, testem remegni kezd és légzésem egyre szaporábbá válik. Úgy érzem, a szoba egyre kisebb lesz, a levegő pedig mintha már el is fogyott volna. Szívem vadul száguldozik bordáim mögött, s már szinte torkomban érzem erőteljes dobolását, amikor hirtelen Izabell halk hangja csendül fel mellettem. Az aprócska, törékeny lány barna szemei könnyben úsznak, miközben vékony ajkait remegve nyitja szólásra. Látom rajta, hogy ő is aggódik és felfogta a helyzet komolyságát. Fél, amihez minden oka meg is van, hiszen az, amit előbb ecseteltem neki, felér egy háborús okkal is.

- Van fogalmad róla, hogy mibe keveredtél, Lucy? - kérdezi halkan, megpróbálva elfojtani feltörni készülő könnyeit, majd válaszomat meg sem várva folytatja - Ezen már Wendy sem tud segíteni, most már csak a szerencsédben bízhatsz és abban, hogy Natsu Dragneel, a 318-as számú rab, sosem tudja meg az igazat - sóhajt mélyet, majd feláll mellőlem és lassú léptekkel az ajtó felé veszi az irányt. Fekete cipője halkan kopog a parkettán, ezzel megtörve a szobára telepedett baljóslatú csendet, mellyel csak még feszültebbé teszi a hangulatot. Értetlenül nézek Izabell után, aki mindenféle magyarázat nélkül készül éppen elhagyni a szobámat, majd mikor keze már a kilincsen van, végre megtalálom a hangomat és rekedten szólok utána.

- Izabell... - állítom meg a lányt bizonytalanul, majd halkan megköszörülöm a torkomat és immár rendes hangon folytatom - Izabell, most hová mész? - kérdezem félve, mire ő anélkül válaszol, hogy egyáltalán felém fordulna, ezzel fájó sebet ejtve szívemen. Hát ennyire haragszik rám?

- Az apádhoz... - válaszol szűkszavúan, majd lassan lenyomja a kilincset és már éppen kinyitná az ajtót, amikor hangom újra megállítja.

- Mit fogsz neki mondani? - teszek fel újabb kérdést és lélegzetvisszafojtva várom a választ, mely tudom jól, egész jövőmet meghatározza majd. Ha ugyanis Izabell azért megy az apámhoz, hogy Wendyről beszéljen vele, úgy még lenne esélyem a dolgok rendbehozatalára, ha viszont a Natsuval való kapcsolatomról akarja őt értesíteni, úgy végleg elvesztem.

- Beszélni akartál Wendyvel, nem? - válaszol kérdéssel a kérdésre, mire hümmögve felelek, ő pedig szó nélkül kilép a szobából, magamra hagyva félelmeimmel és egyre kuszább érzéseimmel. Mélyet sóhajtva fekszek hanyatt a hatalmas ágyon, melynek vastag, rózsaszín takarója puhán süpped be testem alatt, míg én tekintetemet a hófehérre meszelt plafonra szegezem. Vajon hol rontottam el? Megakadályozhattam volna, hogy beleszeressek abba a mágusba, akinek léteznie sem szabadott volna, vagy a mi kettőnk sorsa már rég össze volt fonódva? Tudom, mivel jár, ha Zeref titka kiderül, ahogyan azt is tudom, hogy az én szerelmem nem ember, sőt még csak keresnivalója sincs az emberek között. Én mégis szeretem őt, úgy mint még soha senkit és ezen nem tudok változtatni. Sosem beszéltem neki Zerefről, ahogyan az intézet titkairól sem, Izabell mégis haragszik rám. Haragszik, amiért beleszerettem egy sárkányba és amiért gondolkodás nélkül feláldoznám érte magamat. Nem mintha ő nem ugyanezt érezné férje iránt. Elkeseredetten hunyom le a szememet és hagyom, hogy zárt szemhéjaim alól néhány könnycsepp utat törjön magának és végigfolyjon az arcomon. Én nem ezt akartam. Sohasem akartam rosszat az embereknek és a mágusoknak, főleg nem egy egész országnak, de most mégis én leszek az, aki háborúba taszítja ezt az országot. Talán sosem kellett volna megismernek ezt a cseresznye hajú, mágusnak hitt sárkányt, kinek egész testéből árad az erő és a magabiztosság, bár legbelül ő is csupán egy rettegő kisfiú, aki bármit megadna azért, ha még egyszer utoljára láthatná szeretett kisöccsét. Újra felsóhajtok és az oldalamra fordulok, hogy ezúttal a plafon helyett világosbarna ajtómat kezdjem el szuggerálni. Azt hiszem, ideje sétálnom egyet. Meg kell néznem, mi folyik a városomban. Abban a városban, mely talán rövidesen el fog égni saját meggondolatlanságom miatt. Csakis azért, amiért rossz emberbe szerettem bele.