Összeláncolva - A bosszú kötelékében

13. Lehull a maszk

Fogaimat összeszorítva, gyilkos tekintettel meredek az előttem álló barna szemű ápolóra, aki szokásos barna táskáját a kezében szorongatva bámul vissza rám. Testem forrón ég a vágytól, hogy maszkját letépve a porba hajítsam nyakától elválasztott fejét, ám jól tudom, így sosem kapnék válaszokat. Csendben tűröm hát, ahogyan a fiú lassan felém lép és remegő lábakkal mellém térdel.

- Jól vagy? - kérdi suttogva, miközben kezével lassan véres sebeim felé nyúl - Ezt el kell látnom - mondja még mindig halkan, szavaiból pedig megbánás csendül ki, mellyel még inkább felidegesít.

"Mit játssza ez a kígyó a szentet?" - gondolom magamban izzó haraggal, s mikor az ápoló vérző karomhoz nyúlna, indulatosan rántom el tőle azt. Erre a fiú szemei kikerekednek, majd nagyot nyel döbbenetében és kérdőn pillant rám.

- Mi a gond? - kérdezi értetlenül, mire gúnyosan horrkantok egyet orrom alatt, majd fájdalomtól remegő testtel megpróbálok két lábra állni. Esetlen próbálkozásaimat az ápoló egy ideig aggódó tekintettel kíséri figyelemmel, ám miután harmadszor is visszazuhanok a földre, ezzel még tovább rontva sérüléseim állapotán, rémülten kap felém.

- Ezt ne csináld, kérlek - kérlel halkan, már szinte könyörögve, mire egyetlen pillanat alatt emelem rá sötéten izzó tekintetemet és lököm őt távolabb magamtól.

- Hagyj engem békén, megértetted?! - förmedek rá magamból kikelve, s az ápoló rémülten néz vissza rám.

- Nem értelek, háromszáztizen... - akad el hirtelen a szava, ugyanis még mielőtt befejezhetné sorszámom kiejtését, maradék erőm minden cseppjét összeszedve mellkason rúgom őt.

- Azt mondtam, hallgass! - kiáltok rá őrjöngve, miközben a fiú nagyot nyögve esik hátra rúgásom erejétől.

- De én csak... - kapkodja a levegőt mellkasát dörzsölgetve. Legnagyobb örömömre szeme minden egyes szegletében ott csillog a fájdalom kínja, s ez valamelyest feledteti velem az előző egy hét szenvedését.

" Kínlódjon csak ez a féreg" - gondolom kárörvendve, majd magamból kikelve fejezem be korábban megkezdett mondatát.

- Te csak mi? - kérdezem ordítozva - Te csupán elárultál engem? Kígyók elé vetettél és még egyszer megforgattad bennem a fájdalmamból és nyomoromból kovácsolt tőrt? - faggatom őt tovább gúnyosan ordibálva, mire az ápoló szemei hirtelen ragyogni kezdenek, s legnagyobb döbbenetemre kövér könnycseppek csordulnak ki belőlük.

- Ne rinyálj már, te csúszómászó! - kiáltok rá tajtékozva, mire rám emeli mogyoróbarna szemeit és egy pillanatra elveszik szemeim zöld tengerében. Ezután végignéz vér áztatta testemen, s a mellkasomon húzódó, hanyagul összevarrt seben. Tekintete aztán lejjebb vándorol és szépen lassan mind az öt varratot felfedezi testemen.

- Hát máris eltávolították volna a csomókat? - motyogja orra alatt alig hallhatóan, mire szemöldökömet összehúzva, dühtől égő szemekkel pillantok rá.

- Eltávolították, igen! - válaszolok kérdésére gyilkos indulattal, majd mérgesen hozzáteszem - Azt az ostoba maszkot pedig vagy leveszed önszántadból, vagy saját két kezemmel szaggatom le rólad. Ám akkor fejednek is búcsút mondhatsz - fenyegetem meg őt nem túl burkoltan, mire az ápoló nagyot nyel és fejét leszegve megszólal.

-  Sajnálom...Igazán nem így akartam... - szipogja sírva, miközben könnyei megállíthatatlanul ömlenek végig arcán, le egészen álláig, ahol aztán kövér cseppekben összegyűlve a földre hullanak.

- Ne sajnálkozz, hanem cselekedj! Mégis ki a fene vagy te?! - tápászkodok fel minden erőmet összeszedve, s teszek felé néhány bizonytalan lépést - Kelj már fel és mutasd magad! - sziszegem megvetőn, amikor már csupán néhány lépésnyire állok tőle. Az ápoló ekkor rám emeli keservesen csillogó, mogyoróbarna szemeit és szipogva feláll a földről.