Összeláncolva - A bosszú kötelékében

11. Az A-szektorban

A járás már egész jól megy, bár mióta nem kapok több injekciót, kezdek egyre éhesebb lenni. Az ápoló sem jött már be hozzám jó ideje és kezdek egyre jobban unatkozni. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire vágyom majd egy kígyó társaságára. "De hát az élet furcsa dolgokra képes" - gondolom magamban szarkasztikusan, miközben visszaülök az ágyra pihenni egy kicsit. Mély lélegzetet veszek és hátamat a falnak támasztom. Ha ez így megy tovább, bele fogok őrülni a magányba. Vajon milyen nap lehet ma? Elmúlt már vasárnap? Lehunyt szemmel próbálok kicsit kikapcsolódni és elfelejtkezni akár egyetlen pillanatra is nyomorúságos helyzetemről, ezen vágyam azonban szertefoszlik, amikor hirtelen nyikorgás hangja csapja meg a fülemet és lassan kinyílik az ajtó. Vágyakozva fordítom fejemet a hang irányába, abban bízva, az ápoló jött be hozzám. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna, előttem ugyanis két állig felfegyverzett katona áll, arcukon a szokásos maszkkal. Az egyik férfi alacsony, oldalán egy késsel és egy kisebb kaliberű pisztollyal, míg a magasabb derékszíján egy ostor és egy nagyobb kaliberű fegyver lóg. Arcukból semmit sem látok vastag, terepmintás maszkjuknak hála, rövid, barna hajukat azonban nem takarja semmi. Tanácstalanul nézek végig rajtuk, s próbálok rájönni, vajon mit akarhatnak tőlem. Nem is kell sokáig töprengenem, ugyanis pár pillanat elteltével az alacsonyabb pisztolya után nyúl és egy hirtelen mozdulattal felém szegezi azt. Ez idő alatt a magasabb férfi háta mögé nyúl és egy szürke bilincset húz elő, melyet kikattint és felém sétál vele.

- Kicsit sokáig tartott, amíg felépültél, de rád megérte várni - szólal meg a magasabb, bilinccsel a kezében - Fordulj meg és ne ellenkezz, különben rövid idő alatt újra megbénulhatsz - ad jó tanácsot gúnyosan, mire én mélyet sóhajtok és ellenkezés nélkül teszem, amit mond.

- Jó lesz már, csak menjünk innen. Ez a hely olyan mint egy lepraterep - zsörtölődik az alacsonyabb, miközben társa erősen csuklómra kattintja a bilincset, majd maga felé ránt és türelmetlenül rám kiált.

- Igyekezz már, 318-as! - parancsolja mérgesen, s a következő pillanatban az ajtó felé lök - A nyápicnak igaza van, gyomorforgató ez a cella. Büdös van és hideg - közli velem azt, amit már amúgy is tudtam, mire keserűen elhúzom a számat.

"Még ti panaszkodtok?" - horkantom magamban gúnyosan. "Én itt fogok megrohadni, ebben a patkánylyukban".

- Nem csoda, hogy mind megbolondul - beszélgetnek tovább panaszkodva, miközben bezárják mögöttünk az ajtót és egy hosszú folyosóra löknek. A folyosó is ugyanolyan nyirkos és büdös, mint a cellám volt. Falait vastagon belepi a moha és a kosz, a tetőről pedig itt-ott büdös víz csepeg. Ahogyan körbe nézek, döbbenten pillantom meg, hogy a folyosó mindkét oldalán az enyémhez hasonló cellák vannak, vastag fémajtóval, melyek mindegyikén egy-egy rácsos nyílás van. Viszont ha jól látom, az összes terem üres. "Vajon hol lehetek?" - merül fel bennem a kérdés, melyre sejtésem szerint hamarosan választ is kapok majd. Addig azonban tovább hallgatom a két őr bájcsevejét, hátha hasznos információkhoz juthatok.

- És az ilyen elmeháborodottak kezében van a biztonságunk - zsörtölődik tovább az alacsonyabbik - Ezek nem csak ön-, de közveszélyesek is. Csak rájuk kell nézni - koppint hirtelen pisztolyával a fejemre, mire válaszul hangosan megköszörülöm a torkomat és elégedetlenkedve megtorpanok.

- Mi kéne, te kisegér? - nyomja erősen hátamhoz fegyverét az alacsonyabb, miközben a másik gúnyosan felkacag.

- Na, indulj és ne fecsegj - figyelmeztet lenézően és nagyot taszít rajtam, mire én egyensúlyomat vesztve előre zuhanok. Mivel kezeim hátra vannak bilincselve, nem tudom magam elé tenni őket, így tehetetlenül esek térdre, éppen egy vasajtó elé, mely egy az egyben ugyanolyan, mit az én cellám bejárata. Az ajtó tetején egy kis rácsos nyílás van, mely leginkább egy aprócska ablakhoz hasonlít. Bosszankodva hátra nézek, s szememben gyűlölettel pillantok az engem lökdöső két férfira, akik pökhendi testtartással magasodnak fölém. Mindkettőjük keze csípőre van téve, s az alacsonyabb még dobol is jobb lábával, ezzel türelmetlenségét kifejezve.