Összeláncolva - A bosszú kötelékében

31. Lucy terve

Lucy szemszögéből:

Idegesen járkálok fel s alá a B-szektor egyik különterme előtt, miközben fejemben sorra pörgetem le a kérdéseket, melyeket felteszek majd Wendynek. A hófehér, fényesre pucolt járólap ütemesen veri vissza cipőm kopogását, mely a falaknak csapódva visszhanggal tölti be az egész folyosót. Türelmetlenül nézek előbb az órámra, majd a fehérre festett, hatalmas ajtóra, mely mögött végre találkozhatok Wendyvel. Büszke vagyok Izabellre, amiért elérte apámnál, hogy újra láthassam legkedvesebb barátnőmet, akit már testvéremnek mondhatok. Alig hogy hazaértem a városból és magamra zártam az ajtót, máris hírt kaptam az egyik őrtől, miszerint apám találkozni akar velem. Sietve rohantam végig az intézet folyosóin, meg sem állva a hatalmas igazgatói iroda ajtajáig, s amint beléptem rajta, apám már az íróasztal mögött ülve, szokásos komor arckifejezésével és érzelemmentes, rideg tekintettel várt rám. Miután halkan megköszörültem a torkomat és elértem, hogy a papírok nyálazása helyett minden figyelmét rám szentelje, azonnal beszélni kezdett és morcosan újságolta el a hírt, miszerint találkozhatok Wendyvel, bár a lány nevét továbbra sem ejtette ki. Ez engem azonban kicsit sem érdekelt, csupán a tudat, hogy végre láthatom az unokatestvéremet. Álmomban sem gondoltam volna azonban, hogy a találkozás ilyen körülményes lesz és ennyi procedúrával jár majd. Izgatottan sóhajtok egy nagyot, majd ismét az órámra nézek, csalódottan állapítom azonban meg, hogy bár fél órája néztem meg az árulót, mutatói mégis csak öt perccel mozdultak előrébb. Kiábrándultan nézek hát körül a vékony, ám annál hosszabb folyosón és tekintetem érdeklődve akad meg egy fehér, műanyag széken, melynek szinte hallom bársonyos hangját, ahogyan suttogva csábít magához. Most érzem csak igazán, mennyire kimerült is vagyok valójában. Éppen elindulnék a szék felé, hogy sajgó lábaimat kicsit pihenni hagyjam, amikor hirtelen zajt hallok magam mögül, mire kíváncsian fordulok hátra és izgatottan állapítom meg, hogy a fehérre festett ajtó, melyet annyi ideje szuggerálok már, végre kinyílik.

- Lucy Heartfilia? - lép ki rajta egy alacsony, körülbelül 175 centiméter magas, ősz hajú férfi, aki korban már a hatvanhoz közeledhet és érdeklődve futtatja végig rajtam megfáradt, barna szemeit, melyek egy hatalmas szemüveg mögött rejtőznek.

- Igen - bólintok magabiztosan, mire a férfi lassan visszabólint, majd tekintete gyanakvón fussa körbe a folyosót, majd miután meggyőződött arról, hogy senki sem követett engem, kissé nyugodtabban tárja szélesre az ajtót.

- Kérem, fáradjon be! - nyújtja ki karját, miközben felfelé mutató tenyérrel invitál beljebb a szobába, melyben egy fehér asztal és két, szintén fehér szék kap mindössze helyet. A fehérre meszelt falakon egyetlen kép, vagy dísz sincs, sőt, még az ablak is hiányzik, nekem pedig olyan érzésem támad, mintha egy börtönben lennék. Bár ez nem is áll olyan messze a valóságtól. Ahogyan még beljebb sétálok, végre meglátom Wendyt is, aki az asztal mögött üldögél, ezzel elfoglalva a két szék egyikét. Szemei élénken csillognak, ahogyan pillantása találkozik az enyémmel és ajka halvány mosolyra húzódik, azonban egyetlen lépést sem tesz felém, csupán hallgatagon üldögél a széken.

- Szia, Lucy! - köszönt mosolyogva, bár hangja olyan fáradtan cseng, mintha már hetek óta nem aludt volna.

- Szia! - köszönök vissza, miközben tekintetem kíváncsian fürkészi Wendy sebhelyekkel borított arcát - Azok ott? - bökök fejemmel a horzsolások felé, melyek bársonyos bőrét csúfítják, mire Wendy megrándítja a vállát és látszólag érdektelenül felel.

- Az őrök megtudták, kinek a lánya vagyok - feleli halkan, majd hozzá teszi - Nem nagy dolog.

- Értem - sóhajtok mélyet és helyet foglalok az üresen maradt széken, éppen Wendyvel szemben - Sajnálom, hogy csak most jöttem - hajtom le szégyenkezve a fejemet és azonnal magyarázatba kezdenék, ám ekkor Wendy hangja csendül fel.