Összeláncolva - A bosszú kötelékében

5. Ami előre hajt

Az egész testem sajog a fájdalomtól és minden végtagom zsibbad. Szemhéjaim mintha ólomsúlyúak lennének, képtelenség őket nyitva tartani. Halkan nyöszörögve fordítom oldalra a fejemet, majd próbálom jobb kezemet felemelni, ám hiába minden erőfeszítés, a kezem meg sem mozdul. Meglepetten nyitom résnyire egyik szememet és csodálkozva körül nézek. Egy sötét szobában találom magamat, mely még az eddigi "lakosztályomnál" is szűkebb. Nincs más benne mint egy aprócska rozsdás WC a sarokban és egy kemény vaságy, melyen semmilyen ágyruha nincs. A falakról nagy darabokban potyog le a vakolat, mely alatt egy kis darabon előbukkan a mágiaálló szigetelés. Nagyot sóhajtva nézek le a padlóra, melynek csupán hűlt helyét találom, alattam ugyanis csupán a nedves beton helyezkedik el. Kíváncsian emelem fel még mindig lüktető fejemet és nézek végig magamon, legnagyobb meglepetésemre azonban szoros fémcsöveket pillantok meg testemen, melyekből összesen öt van. Egyik a hasamat tapasztja erősen az ágyhoz, kettő a karjaimat béklyózza meg, s megint kettő a lábaimat ejti foglyul. Kétségbeesetten próbálok kiszabadulni, ám minden kísérletem hiábavalónak bizonyul. Még csak az ujjaimat sem bírom megmozdítani, melyek azonban nincsenek lekötözve. "De akkor vajon miért nem mozdulnak?" - kérdezem magamtól elgondolkodva, majd nemsokkal később szemeim döbbenten kerekednek ki.

- Az nem lehet, hogy én... - próbálom biztatni magamat kisebb nagyobb sikerrel, ám ebben a pillanatban hirtelen fülsértő nyikorgás csapja meg a fülemet. Erőlködve próbálom a hang irányába fordítani fejemet, ám hamar rájövök, hogy ez a mozdulat ép emberi csontokkal kivitelezhetetlen, így hát remegő ajkakkal várom a jövőt. Kis idő elteltével léptek zaját hallom meg az ágytól nem olyan messze, s a következő pillanatban egy magas férfit pillantok meg. Az úr tetőtől talpig katonai egyenruhát visel, melynek elengedhetetlen tartozéka a vastag, mágiaálló mellény, a feketés színű nadrág és kabát, egy öv, melyen szürke fegyvere lóghat és persze a fél arcát elfedő maszk. Undorodva nézek végig a mellettem ácsorgó emberen, aki önelégült pillantást vet rám. Fogaimat erősen összeszorítom és a dühtől remegve fordítom fejemet a fal felé, abban bízva, kéretlen látogatóm magától távozik. Nincs azonban szerencsém, a férfi ugyanis még közelebb sétál hozzám és jobb kezével felém nyúl.

- Fejezd csak be a mondatot, te kisegér - szólal meg önelégült hangon, majd középső és mutatóujjával megérinti a csuklómon lévő ütőeret - Hmm... - hümmög elgondolkodva - A pulzusod elég alacsony, lehet, hogy tovább fog tartani a gyógyulásod. De sebaj, időnk az van bőven - von vállat nemtörődöm módon, majd lassan visszahúzza a kezét - Beküldök egy ápolót, az majd rendbe szed egy kicsit - indul el komótos léptekkel az ajtó felé, ám még mielőtt kinyitná azt, megszólal.

- Ha az előbb a bénulásra gondoltál volna, gyorsabban jár az eszed mint hittem - mondja elismerőn, majd folytatja - Jelenleg nyaktól lefelé az egész tested teljesen béna, így nem ajánlanám a mozgolódást. De ne aggódj, pár nap és rendbe jössz - nyugtat meg kacarászva, majd halkabban hozzáfűzi - Akkor pedig kezdődhetnek a kísérletek - mondja vérfagyasztó nyugalommal, a következő pillanatban pedig kilép az ajtón. Idegesen szorítom össze ajkaimat, ám nem bírom sokáig tétlenül, muszáj kiadnom magamból minden dühömet. Mélyet sóhajtok hát és egy erőteljes torokköszörülés után nagyra nyitom a számat.

- Wááá! Te baromarcú! Ezt még megkeserülöd, hallod?! Te és az össze kígyó barátod égni fogtok, megértetted?! Nem kegyelmezek meg senki... - akad el hirtelen a szavam, s a következő pillanatban tüdőmből gyenge köhögés szakad fel - Khm...khmm...KHMM... - köhögök egyre hangosabban egészen addig, míg nem hirtelen éles fájdalom nem nyilall a mellkasomba és torkomon nem jön ki több hang. Kétségbeesetten próbálok megszólalni, vagy akár köhinteni egyet, azonban még a lélegzetvétel is nehezemre esik, nemhogy a beszéd. Mérgesen szorítom össze fogaimat és nyelek egy hatalmasat, majd remegve felemelem a fejemet. Szemeim döbbenten kerekednek ki, amikor megpillantom felsőtestemet, kék hálóingem ugyanis csakúgy tocsog vörös véremtől a mellkasomnál. "Remek..." - gondolom kiábrándulva, "Mozogni nem tudok, de a fájdalmat mégis érzem. Miféle bénulás ez?" - fut át az agyamon egy elkeseredett gondolat, majd óvatosan visszafektetem fejemet a kemény fémágyra. Megpróbálok minél apróbbakat lélegezni, ám az oxigénfelvétel még így is iszonyatos fájdalmakkal jár, mellkasomból pedig egyre jobban szivárog a vér. Hirtelen ijesztő gondolatok fészkelik be magukat elmémbe, melyek minden egyes pillanatban egyre riadtabbá és riadtabbá tesznek. Életem nagy részét bezárva töltöttem, egy büdös egérlyukban, miközben minden egyes napomat fájdalmas kivizsgálások és életveszélyes kísérletek töltötték ki. Mégsem féltem még sosem ennyire, nem éreztem még ezelőtt ekkora kétségbeesést. 

"Mi lesz ha meghalok, ha ennyi volt, vége van? Akkor soha többé nem láthatom drága barátaim arcát, nem hallhatom életvidám kacajukat. Na és mi lesz Zereffel? Ha itt most elpatkolok, sosem alkothatunk újra egy családot." - ilyen és ehhez hasonló gondolatok futnak át az agyamon pár pillanat alatt, ám hamar be kell látnom valamit. Hangozzék is akármilyen borzalmasan, legyen akármilyen aljas, én nem ezek miatt féltem az életemet. Nem Erza vagy Gray, sőt nem is Zeref miatt kapaszkodtam ezidáig foggal körömmel ehhez a nyomorúságos élethez. Ha jobban belegondolok, engem már régen hidegen hagy az emberi kötődés és szeretet. Nem ragaszkodom senkihez és mástól sem várom el, hogy érezzen irántam bármit is. Bennem már évekkel ezelőtt meghalt valami, valami ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ember embernek nevezhesse magát. 11 évvel ezelőtt, mikor ujjaimat végighúztam Erza frissen bevarrt, véres alhasán, kiveszett belőlem a remény és az emberekbe fektetett hit utolsó szikrája is. Azóta nem vagyok képes bízni és akármennyire is tagadom, azon a napon megszűntem létezni mint ember. Azóta csak egy üres héj vagyok, egy érzéketlen váz, melyből pont a lényeg hiányzik, ez pedig a szeretet. Remegve újra mellkasomra pillantok, mely egyre jobban lüktet a fájdalomtól, majd erősen összeszorítom a szememet és magamban fohászkodni kezdek. Kérem az Istent, melynek létezését egész életemben tagadtam, mentsen meg engem. Nem akarok meghalni, még nem. Legalábbis nem egy ilyen helyen. Emlékezetemben lassan visszapergetem az időt 13 évvel ezelőttig. Akkoriban még csak ötéves voltam, ám az életem gyökeresen megváltozott. Még mindig emlékszem arra az arcra, ami elvett tőlem mindent. A barátaimat, a családomat és a jövőmet is. "Igen, ő az!" - nyitom ki hirtelen szemeimet. "Miatta kell élnem, ő az, aki előre hajt. Neki köszönhetem, hogy idáig kitartottam, s azt is, hogy most ennyire félek a haláltól. Miatta kell túlélnem, miatta kell küzdenem." - döbbenek végre rá az igazságra. Az, ami miatt idáig eljutottam, nem a szeretet, vagy a vágy, hogy megtaláljam a testvéremet, sokkal inkább a bosszú, a gyilkolás utáni vágy. Igen, ez lesz az. Nekem még ki kell oltanom egy életet, szét kell tépnem valakit. Addig nem hallhatok meg, amíg nem ízleltem meg annak a nőnek a vérét és nem hallottam fülemben halálsikolyainak édes dallamát.

- T-túl fogom élni! - mondom ki eltökélten, ám a következő pillanatban mellkasom megfeszül, én pedig iszonyatos fájdalmat érzek - Khmm, khmm... - kezdek el ismét köhögni, ám ezúttal számon vér csurog ki. "Mi ez?" - kérdezem magamban kétségbeesve, megválaszolni azonban már nincs időm saját kérdésemet, ugyanis a következő pillanatban újabb köhögőroham tör rám, látásom pedig egyre homályosabbá válik. Zihálva próbálom lenyugtatni magamat, de nem járok sikerrel. A vér egyre gyorsabban ömlik mellkasomból, s most már a számból is. Szívem a fülemben dobol és már bőrömön érzem a halál hűs leheletét, amikor hirtelen kinyílik az ajtó és egy fehér ruhás ápoló lép be rajta. Arcát szinte teljesen maszk fedi, csupán mogyoróbarna szemei látszanak ki alóla, fején fehér sapka van, mely egyetlen tincset sem ereszt kilógni maga alól, oldalán pedig szürke övet visel. Fájdalmasan nyögdécselve emelem rá tekintetemet és mérem végig alaposan, ám a következő pillanatban éles fájdalom nyilall a fejembe, s hirtelen eszembe jut egy emlék. Egy emlék, melyet legszívesebben örökre elfelejtettem volna, ám ez kivitelezhetetlen. Ez az egy dolog ugyanis az, mely előre vitt éveken keresztül, s mely sosem hagyta, hogy feladjam az életemet. Ez az emlék pedig "annak" a nőnek az arca.

Sziasztoook! Megírtam ezt a részt is. Remélem, hogy tetszett nektek, ha igen, nyugodtan dobjatok rá egy szavazatot, vagy kommentben írjátok le a véleményeteket. Igyekszem gyorsan hozni a folytatást, addig is legyetek jók, pápá!