Összeláncolva - A bosszú kötelékében

27. Az eltűnt rab

Lucy szemszögéből:

Kemény tekintettel és határozott testtartással állok apám előtt, miközben magamban már rég eldöntöttem, hogy nem hátrálok meg. Vissza kell kapnom Natsut, kerül amibe kerül. Bár ez talán nem is lesz olyan egyszerű, mint gondoltam.

- Hányszor mondjam még el neked, hogy nem?! - emeli meg a hangját még jobban apám, miközben felpattan székéből és erősen az asztalra csap, a szemkontaktust egyetlen pillanatra sem megszakítva. Ő is nagyon határozottnak tűnik.

- Apám, most nem kértem, hanem kijelentettem valamit - jelentem ki minden bátorságomat összeszedve, miközben legbelül majd szétvet a düh és az izgalom. Tudom, hogy nem szabadna így beszélnem az apámmal, de nála a kedves szavak nem vezetnek sehová. Ő az a fajta ember, aki sosem hátrál meg egyetlen vitában sem, főleg nem egy nála alacsonyabb rendű illetővel. És én számára egyelőre csupán egy beosztott vagyok, aki nem tudja, hol a helye. Át akar nevelni engem, hogy majd én vehessem át a helyét, mint az intézet igazgatója. Én azonban sosem fogok egy ilyen cég élére állni, erre nem kényszeríthet.

- Mit mondtál, Lucy?! - kérdezi mérgesen, mire nagyot nyelek és félve ugyan, de a szemébe nézek.

- Jól hallottad, apám! - válaszolok neki keményen, magabiztosságot színlelve, ám kezdeti határozottságom kezd egyre inkább aláhagyni. Még sosem nyertem nagyobb vitát apámmal szemben, most viszont még a nullánál is kisebb az esélyem a győzelemre. Apám egyszer már megengedte nekem, hogy visszatérjek Natsuhoz és kizárt, hogy ebbe még egyszer belemenne.

- Múltkor rád hagytam a dolgot, de ezúttal nem engedek! Elég volt a játszadozásból, Lucy! Ideje lenne felnőnöd végre és igazi nőként viselkedned! Mától az irodában fogsz dolgozni és beletanulsz a vezető szerepbe, a vitát pedig ezennel lezártam! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd lassan visszaül  székébe és feljebb tolja orrán a szemüveget - Elmehetsz! - szól még egyszer hozzám halkan, ám ezúttal már rám se néz, csupán papírjait rendezgeti tovább. Hát ennyi lett volna? Ilyen könnyen elbuktam? Nem, az nem lehet. Ki fogok állni Natsuért és magamért. Bebizonyítom, hogy nem vagyok többé kislány, akit bárki dróton rángathat. Saját gondolataim és érzéseim vannak, amelyek felett jogomban áll döntést hozni. Ki kell taposnom a magam útját és ebben senki nem hátráltathat, még a tulajdon apám sem.

- Nem megyek el! - motyogom az orrom alatt, miközben a padlót tanulmányozom, ujjaimat pedig ökölbe szorítom.

- Tessék? - teszi le apám a tollat, mellyel eddig egy szerződést töltött ki és érdeklődve emeli rám tekintetét - Mit mondtál? - kérdezi meg ismét, mire lassan ránézek kissé könnyes szemeimmel, melyekben ott lobog a rendíthetetlenség tüze. Ezúttal nem hagyom, hogy félresöpörjön. Ki fogok állni magamért, a gondolataimért és az érzéseimért, mert ez az én utam.

- Nem megyek el! - ismétlem meg korábbi kijelentésemet, ezúttal kissé hangosabban, ám még mindig nem túl hangosan - Nem megyek el és nem fogok irodában dolgozni senki kedvéért. Még a tiédért sem, apám - teszek néhány lépést az öreg felé, miközben hangom egyre határozottabb és hangosabb - Én ápolónő leszek, méghozzá az A-szektorban és nemmást fogok ápolni, mint a 318-as számú rabot, Natsu Dragneelt. Aki pedig az utamba áll, drágán megfizet a meggondolatlanságáért! - sétálok egyre közelebb apám asztalához, ő pedig figyelmesen végighallgatja minden egyes szavamat, ám beszédem befejeztével, csupán mosolyra húzza a száját és visszafordul papírjai felé.

- Azt mondtam, elmehetsz! - zárja le ismét a vitát egyetlen szóval, mely egyben azt is jelenti, egyáltalán nem vesz engem komolyan. Pedig én nem viccelek és ezt be is fogom bizonyítani.