Összeláncolva - A bosszú kötelékében

16. Viszlát, régi Natsu!

Egy hét telte el, mióta találkoztam új ápolómmal, aki egy szadista állat. Semmi más nem élteti a kínzáson kívül, s bár eszközei kegyetlenebbek mindennél, amit valaha tapasztaltam, saját állítása szerint, a többi ápolóhoz képest ő egy bárányka. Vajon akkor milyenek lehetnek a többiek? Evergreen és Elfman, őket említette korábban. Elképzelni sem tudom, milyen agresszív, pszichopata állat lehet az a kettő. A hideg is kiráz tőlük, ha csak a nevükre gondolok. 

- Lu-cy....merre vagy? - nyögöm magam elé erőtlenül, majd szemeim fáradtan csukódnak le. Magam sem értem, miért annak a gyilkosnak az arcát látom magam előtt, akárhányszor lehunyom a szememet. Talán azért, mert ő volt az első kígyó, aki rendes volt velem? Ki tudja? Ami biztos, hogy az életemet már ő sem mentheti meg. Ahhoz mostanra túl sokat sérültem, s már sosem lehetek a régi önmagam. Elvesztem az intézet sötét folyosóin és hiába keresem a kiutat, semmi sem hoz fényt lábaim elé. A lelkem az ördögé lett.

- Anyám...apám...segít-setek... - suttogom elhaló hangon, miközben szívem egyre lassabban ver, ám a következő pillanatban nyugalmam egycsapásra szertefoszlik, testem pedig rémülten rezzen össze. Fülemet halk nyikorgás hangja csapja meg, s amikor az ajtó felé pillantok, életem legmegrázóbb látványa tárul szemeim elé. Hát újra eljött hozzám a Kaszás. Néhány másodpercig remegve bámulok az egyre beljebb sétáló ápolóra, majd miután ő is rám emeli sötéten izzó, haragos tekintetét, félve pillantok a földre.

- Ki mondta, hogy rám nézhetsz, kutya? - lép közelebb hozzám, miközben szikrákat szóró tekintettel kiabál - Add meg a tiszteletet az Uradnak, taknyos, különben megjárod! - figyelmeztet előre, majd megáll közvetlen mellettem és minden erejét összeszedve gyomron rúg. Számat fájdalmas nyögés hagyja el, torkomon pedig vörös vért köhögök fel a hirtelen jött erős rúgás hatására.

- Bo-bocsánatot kérek...Uram... - nyögöm köhögve, miközben összekucorodva reszketek lábai előtt. Félek, sőt rettegek attól, amit velem szeretne tenni, ám jelenleg semmit sem tehetek magamért. Hová jutottam? Mi történt velem? Eddig egy erős, határozott mágus voltam, aki mindenáron élni akart, most viszont csak rám kell nézni. Mivé váltam? Egy rettegő, saját megalvadt vérében vacogó szánalmas korcs lettem. Mit is képzeltem, ki vagyok én, hogy beteljesíthetem bosszúmat? 

- Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! - kiáltom egyre hangosabban, miközben szemeimből megállíthatatlanul potyognak a könnyek - Kérlek, kegyelmezz nekem, Uram - kulcsolom imára ujjaimat, mire az ápoló elégedetten felhorkant és halkan elkacagja magát.

- Chh... - szívja meg fogait flegmán - Szánalmas látványt nyújtasz, kisegér. Azt hiszem, felkészültél a mókára - mondja, miközben ujjait hangosan megropogtatja és táskájából előhúzza azt a fekete befőttesüveget, melyet állandóan magával cipel - Ne aggódj, ma nem fog sokáig tartani. Tudod, megtiltották, hogy eljöjjek hozzád, viszont annyira, de annyira megkedveltelek, hogy látnom kellett téged - meséli, miközben lassan az ágyhoz sétál és leül, az üveget pedig maga mellé helyezi - Még szerencse, hogy jó kapcsolataim vannak itt és főápoló vagyok. Viszont a mai napért kemény büntetést kaphatok. Ezért is kell megígérned, hogy a mai kis kalandunkról, senki sem szerez majd tudomást - halkul el fokozatosan a hangja, majd lassan feláll és hozzám sétál - Ugye számíthatok a diszkréciódra, taknyos? - guggol le elém és arcomat jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé veszi - Vagy különben, kicsinállak - néz mélyen a szemembe, miközben tekintete eltökélten izzik. Nagyot nyelek, majd aprót bólintok, mire az ápoló pillantása kissé meglágyul és elengedi az arcomat.

- Tudtam, hogy bízhatok a barátomban, 318-as - vereget vállba elégedetten - Akkor lássunk is hozzá - mondja boldogan, miközben az ágyhoz lép és kezébe veszi a befőttesüveget - Kérlek, ne ficánkol nagyon. Úgy meg fognak ijedni a barátaid - neveti el magát teli tüdőből, majd nyugodtan letérdel elém és jobb kezével erőszakkal kinyitja a számat, míg másik kezével az üvegbe nyúl és kivesz belőle egy pókot - Jó étvágyat, taknyos! - csillan ördögi fény szemeiben, majd hiába kapálódzok és ordibálok, minden igyekezetem hiába való. Érzem, ahogyan a pók szőrös lábai nyelvembe kapaszkodnak, majd menekülni próbál, ám ápolóm nem hagyja elszökni őt - Gyerünk, nyeld csak le! - parancsolja szikrázó szemekkel, s mikor nem engedelmeskedem, kinyújtja középső és mutatóujját, majd mélyen lenyúl a torkomon, eközben pedig a pókot is maga előtt tolja.