Összeláncolva - A bosszú kötelékében

17. A neved Natsu Dragneel!

 Lucy szemszögéből:

Döbbenten torpanok meg a cella közepén és nézek végig az előttem összetörten térdepelő máguson. A szívemet, mint vasmarok szorítja össze a fiú látványa, s érzem, segítenem kell neki. Elszörnyedve nézek körbe a szobában, mely bűzlik a több napos vizelet és ürülék szagától, s ez friss hányással keveredik. A sarokban remegő fiú minden porcikája mocskos és büdös, szinte úszik a vérben. Körülötte vértócsába és vizeletbe fulladt rovarok hevernek, pontosabban azok egyes szervei. Látok ott például néhány lábat, egy-egy szárnyat és pár félbe szakadt gilisztát is. Borzasztóak a körülmények, amelyek ebben a cellában uralkodnak. Tán nincs még egy ilyen gusztustalan és elhanyagolt rab az egész intézetben, mint ő. Vajon hány napja fulladozhat már saját piszkában és kihányt gyomortartalmában? Valamit tennem kell, nem nézhetem tétlenül ezt, hiszen látom rajta, mennyire retteg.

Egy nappal korábban:

Szívem a torkomban dobog, s szinte remegek az izgalomtól, miközben apám válaszát várom. Miért? Miért kellett mindennek így történnie? Miért egy ártatlan kisgyermeknek kell megfizetnie a felnőttek ostobaságáért? Mi baj van a mágusokkal? Miért nem lehetnek ők is teljes értékű emberek? Sosem fogom megérteni szüleim nézeteit erről a romlott és gyomorforgató világról. Hiszen lehetne minden szebb és jobb is, ha a két faj, emberek és mágusok, megtanulnának végre közösen, együtt élni és vállt vállnak vetve harcolnánk céljaink eléréséért. Kiskorom óta kísérem figyelemmel anyám pusztító vérontásait és apám csendes ítéleteit, ahogyan emberek sorsáról dönt és egyetlen szóval vet véget életüknek. Most azonban nem engedhetek. Efelett már nem hunyhatok szemet, nem engedhetem meg, hogy ő is meghaljon. Meg kell őt védenem, legyen bármi is az ára. Kezeimet tördelve nyelek hát egy hatalmasat és várom lesütött fejjel, édesapám döntését. A sötét szoba végén, egy íróasztal mögött üldögélve könnyű bárkiről is döntenie, hiszen ő nem tapasztal nap mint nap olyan borzalmakat, mint én. Ő nem lát a dolgok mögé és nem érzi a mágusok élet utáni törekvéseit, küzdelmeit. Én viszont minden nap látok sebesült, haldokló, önmagukban csalódó mágusokat, akik mindössze egyetlen kedves szóra, egy kis megértésre és szeretetre vágynak. Nekem értük kell harcolnom és főleg Ő érte. Mély lélegzetet veszek és remegő térdekkel apámra pillantok, aki nekem hátat fordítva üldögél székében, íróasztala mögött.

- Apám, kérlek engedd meg, hogy tovább gondozzam őt. Te is tudod, mekkora erő rejlik benne valójában. Nem öletheted meg! - próbálok ész érvekkel hatni a középkorú, ízig vérig üzletember férfira, aki most lassan felém fordul és két könyökét íróasztalára téve összekulcsolja ujjait.

- Mondd, Lucy, mikor nyílik már végre fel a szemed? - kérdi, miközben fejét összekulcsolt ujjaira fekteti - Ezek nem emberek, mindössze mágusok. Az állatoknál is kevesebbet érnek, nincsenek érzéseik. Egy dologra jók csupán, hogy az országot védjék - magyarázza el századszorra is ugyanazt a marhaságot, melyben ő és anyám is hittek a kezdetektől fogva - Ne akarj érvekkel meggyőzni, úgyis tudom, mi hajt valójában. Te szánod ezeket a patkányokat és meg akarod menteni őket. Igazam van, Lucy? - dől hátra székében kissé ingerülten, miközben rideg tekintetével szinte a vesémbe lát. El kell ismernem, az évek alatt jól kiismert engem, így felesleges hazudnom neki. Valahogy mégis muszáj hatnom rá, hiszen itt életekről van szó.

- Igen, apám, ezt jól látod - ismerem be végül magabiztosan, majd néhány lépést közelítek felé és folytatom - Valóban sajnálom őket, hiszen nap nap után látom, ahogyan szenvednek. Borzasztó körülmények között élnek, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Nem tagadom, szívem szerint mindet szabadjára engedném. Viszont tudom jól, te miféle nézeteket vallasz. Sosem szólnék ellened és nem cselekednék az akaratod nélkül, őt viszont el kell ismerned, vétek lenne halni hagyni - próbálok ezúttal kevés őszinteséget is mondataimba keverni, hátha ezzel meggyőzhetem apámat. A férfi azonban továbbra sem törik meg, sőt ezúttal még elszántabb, mint azelőtt volt.