Összeláncolva - A bosszú kötelékében

24. Valami új

Nem bírom tovább elviselni Lucy fájdalmas arckifejezését és rettegő tekintetét. Idegesít a tudat, hogy valaki más is hozzáért, sőt ennek még nyoma is maradt. Mégis ki vette a bátorságot ahhoz, hogy ilyet tegyen vele? Egy biztos, ezért még drágán megfizet mindenki, aki akár csak egyszer is kezet mert emelni az én kis bábomra. Rajtam kívül senki sem ütheti meg őt. Senki!

- Na-Natsu, kérlek...fejezd ezt...be... - hallom meg hirtelen Lucy halk nyögését, mire azonnal felé fordítom a fejemet és mélyen a szemébe nézek. Nem értem, hogyan csilloghat ez a csodálatos szempár ilyen rettegve, mégis aggódva. Vajon miért aggódik olyasvalakiért, akitől ennyire retteg? De ez még nem minden. Lucy szemében még most is ott csillog ugyanaz az bűntudat, melyet minden egyes percben ki lehet olvasni bánatos tekintetéből. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mit bánhat ennyire. Valami biztosan történt a múltjában, amit legszívesebben elfelejtene, a sötét emlékek viszont folyamatosan üldözik őt. Bármit megtennék, hogy kiűzzem belőle ezt az érzést, elvégre pontosan tudom, milyen nyomorúságos az az élet, melyben örökké a múlt árnyai kísértenek.

- Kérlek, nyugodj meg, mert...mert el fognak vinni... - dadog tovább Lucy gyengén, miközben aggodalmasan néz végig lángoló testemen. Tudom, hogy igaza van és érzem, hogy segíteni akar, de én mégsem tudok megnyugodni. Testemet már rég elöntötte a forróság és a düh, amiért valaki így megalázta azt a lányt, akit ennyire...

"Ennyire mi, Natsu?" - kérdezem magamtól tanácstalanul, miközben tekintetemmel folyamatosan Lucy bánatosan csillogó szemeit kutatom. "Ennyire szereted, vagy ennyire gyűlölöd? Vajon mit érzel iránta valójában?" - keresem a választ gondolataimban, mégsem tudok eligazodni saját érzéseimen. Hát ennyire hasonló lenne a szeretet és a gyűlölet? Vagy mégis szerethetünk gyűlölve és gyűlölhetünk szeretve? 

- Ha most meglátnak, akkor én...akkor hiába hoztam ennyi áldozatot. Hiába kínáltam fel magam mindenkinek és...és felesleges volt az a rengeteg szenvedés is. Fájdalom fájdalom hátán...szemernyi megbánás nélkül és mindez csakis... - akad el hirtelen Lucy szava, majd gyenge teste rándul egyet és erőteljesen köhögni kezd. Nem néz ki túl jól, biztosan óriási fájdalmai vannak. De mit tehetnék én ez ellen? Főleg most, hogy a forróságtól nem tudok hideg fejjel gondolkodni. Le kell nyugodnom és józanon át kell gondolnom a dolgokat. Ha Lucy most meghal, akkor oda az egész tervem. Most, hogy végre szereztem magamnak egy bábot, nem engedhetem, hogy kicsússzon a kezeim közül. Viszont hiába próbálkozom, testem továbbra is lángol és szívem vadul dobog. Vajon mit kéne tennem? Várjunk csak. Lángok és forróság... Égető tűz, mely mindent felemészt és elpusztít. Biztosan ezt jelenti a tűz? Csupán halált és kínt adna? Nem, hiszen ez a forróság már nem egyszer mentette meg az életemet. Vajon most Lucyn is segíthet? Mindenesetre jelenleg nincsen jobb ötletem, meg kell próbálnom.

- Lucy, ne félj, nem hagylak tovább szenvedni - hajolok egészen közel a lány arcához és szinte a szájába suttogom a szavakat - Csak tedd, amit mondok! - utasítom halkan, mégis parancsolón, mire az ápolónő bólint és fájdalmasan nyel egyet - Csak feküdj nyugodtan és akármennyire fáj is, ne ellenkezz. Meglátod, hogy hamarosan jobb lesz.

- Jó... - sóhajtja Lucy gyengén, majd szorosan behunyja a szemét és mozdulatlanul várja következő lépésemet. Látszik rajta, fogalma sincs mire készülök, mégis vakon megbízik bennem és engedelmeskedik minden utasításomnak. De vajon honnan ez a bizalom? Miért hallgat olyasvalakire, aki ennyi fájdalmat okozott már neki? Na és ha ő ennyire bízik bennem, akkor én miért nem vagyok képes viszonozni ezt az érzést? Hiszen már annyiszor bebizonyította nekem, hogy nyugodtan rábízhatom a gondolataimat és érzéseimet, én mégsem tudom ezt megtenni. A szívem mostanra annyi sérülést szenvedett már el, hogy akár egy icike picike törés is végleg tönkreteheti. Már így is darabokban van, azt viszont nem akarom, hogy porrá váljon. Maradnia kell bennem annyi szeretetnek, hogy igaz boldogsággal ölelhessem majd magamhoz rég nem látott kisöcsémet. De most nem szabad erre gondolnom, csakis az előttem fekvő törékeny Lucyre, aki most az én kezemben van. Önként, minden kétség nélkül adta át magát nekem, ezt pedig meg kell neki hálálnom. Véget vetek a fájdalmának, azután pedig bosszút állok a tetteseken. Egyenként fojtom meg őket, miközben még a nevemet sem fogják megtudni. Bután halnak majd meg, elveszve a sötétben épp úgy, ahogyan nekem is élnem kellett. Őrületbe taszítom őket és a végén könyörögni fognak a megváltó halálért. Mert nekik csak ez jár.