Összeláncolva - A bosszú kötelékében

30. Elpusztult város

Sziasztok srácok! Először is elnézést kérek az esetleges helyesírási hibákért. Ezt a részt ugyanis telefonról írtam, munka közben, valamint előre szólok, hogy a rész elolvasása után keletkezett szívrohamért és agyvérzésért NEM vállalok felelősséget. Jó olvasást babáim 😉

Lucy szemszögéből:

Szememet csalódottan futtatom végig a kihalt utcán, mely szinte úszik a mocsokban és melyet teljesen ellep a bűz. A kukák mellett elsétálva öklendezve fogom be jobb kezem két ujjával az orromat, majd sietős léptekkel igyekszem elhagyni a bűz forrását. Ahogyan egyre beljebb haladok a szeméttel teledobált, szűk utcán, gyomrom annál inkább háborog. Nem értem, hogyan fajulhatott idáig a helyzet. Kiskoromban ez a város tele volt élettel, mindenki nevetett és szívesen jártak ki az utcára. Na de most... Egyetlen árva lelket sem látni. Nincsenek játszadozó gyerekek, kutyát sétáltató asszonyok, sem pedig vígan sörözgető férfiak. Valóban minden az intézet hibája lenne? Apám tényleg halálba taszította ezt az egykor virágzó kisvárost? Mélyet sóhajtok, majd Natsura gondolok. Ha vele lennék, ha meg tudná, mi történt az öccsével, vagy akár csak azt, mi is ő valójában, hatalmas háború törne ki. Jelen állapotában viszont ez a város nem lenne képes túlélni egy ekkora harcot, még az intézet máguskatonáival sem. Egyszerűen nem lenne esélyük és mindenki meghalna. A sárkányok nem kímélnek senkit és semmit. Porig rombolnák Magnóliát, mi pedig semmit sem tehetnénk érte. Hogy sötét gondolataimat feledjem, erőteljesen megrázom a fejemet, így próbálva örökre elfelejteni Natsut. Azt a Natsut, akiért az életemet is kockára tenném, akit igaz szerelemmel szeretek, akinek tartozom anyám vétkei miatt és aki, ha ismerné bűnös titkomat, egyetlen kézmozdulattal tépné ki szívemet a helyéről. Én mégis szeretem őt, mégis neki adnám mindenemet. Ezt a szerelmet azonban el kell felejtenem. Soha nem teljesülhet be, hiszen egy egész város életét tenném vele kockára, sőt egy egész országét. Csalódottan sóhajtok egy hatalmasat, majd lehajtott fejjel fordulok be a sarkon, a legrosszabbra is felkészülve, ám az a látvány, ami  a következő utcában fogad, borzasztóbb annál, mint amire fel lehet készülni. Ez az utca jóval szélesebb és hosszabb, mint amilyen az előző volt, ám ezzel egyidejűleg sokkal piszkosabb is.  Nem messze tőlem egy kis üzlet áll, melynek első ablakán ökölnyi lyuk tátong, oldalán pedig hatalmas, vörös betűkkel a "Halált a vezetőre" felirat díszeleg, melyet valószínűleg a helyi fiatalok fújtak oda graffitivel. Az üzlettel szemben pedig egy aprócska, sárga tetős búdé áll, melynek kirakata fölött díszes betűkkel hirdetik a friss napilapokat, magazinokat és képeslapokat, ám úgy néz ki, senki sem veszi őket, hiszen a boltoson és a búdé mellett üldögélő, körülbelül tíz éves fiún kívül senki sincs a bolt közelében. Szememet döbbenten futtatom végig a gyereken, aki egy világoskék, mustárfoltos pulóvert és egy szakadt farmert visel, jobb kezében pedig egy félig megevett kenyérszeletet tart. Piszkos, mégis formás arcocskáját egy-két sebhely csúfítja el, bal szeme alatt pedig apró monokli fekszik. Sötétbarna szemében félelem és bánat csillog, ám ennek ellenére bátran szorítja össze vékony, világospiros ajkait, mintha azt üzenné a világ felé, sosem fogja feladni. Nagyot nyelve indulok el felé, miközben azon tűnődöm, hogyan fajulhatott idáig a város helyzete és gondolatban újra elátkozom apámat, amiért ezt tette az emberekkel. Mikor kissé közelebb érek a fiúhoz, rám emeli sötét szemeit, arcvonásait pedig megkeményíti, úgy néz farkasszemet velem.

- Mit akarsz itt? - kérdezi ellenségesen, miközben átható tekintetével szinte, átdöf, ahogyan élénk szemeit gyanakvón futtatja végig rajtam - Sosem láttalak még errefelé. Nem idevalósi vagy, igaz? - kérdezi távolságtartón, miközben lassan feltápászkodik a földről és farmerzsebébe tuszkolja a korábbi kenyérszeletet.

- Nem, én... - kezdek azonnal magyarázkodásba zavartan, ám ekkor hangos nyikorgás hangja szeli ketté a levegőt és az újságosbódéból kilép egy magas, ősz hajú férfi, aki gondterhelt tekintettel mér engem végig, majd sötétkék farmerzsebébe nyúl és előhúz belőle egy piszkos rongyot, mellyel fáradtan törüli meg izzadtságtól gyöngyöző homlokát.