Összeláncolva - A bosszú kötelékében

22. Natsu előnye

Mivel újonnan kiötlött tervemnek kulcsfigurája ez a kis cafka, így muszáj lesz beavatnom őt a részletekbe. Jelenleg ugyanis csakis ő képes nekem segíteni. Nincs más választásom.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el - jelentem ki mogorván, mire a lány bólint, majd minden figyelmét rám összpontosítja - Még a B-szektorban megismertem egy mágust. A neve Gildarts és nagyon jóban lettünk. Egy nap viszont nem jött el a vasárnapi társalgásra és azóta sem láttuk őt többé. Az egész szektorban az a hír járta, hogy ide helyezték őt át. Ő egy nagyon erős mágus, így az intézetnek nagy szüksége lehet rá. Most, hogy én is itt vagyok, végre van esélyem beszélni vele és kitalálni egy tervet. Ehhez azonban először meg kéne találnom őt - magyarázom el röviden és tömören a történetet Lucy-nak - Itt jössz te a képbe - teszem még hozzá sokat sejtetőn, mire az ápoló először csak értetlenül pislog rám, majd nagyot nyel, amint megérti tervem lényegét.

- Azt szeretnéd, hogy találjam meg neked ezt a Gildartsot, aztán pedig... - ismétli el szavaimat, hogy valóban jól értette-e, ám a mondat közepén hirtelen megakad és félve néz rám.

- Aztán pedig légy az összekötőnk - fejezem be helyette sürgetőn, majd hozzáteszem - Ez a minimum, amiért a fajtád idejuttatott minket.

- Tudom, de... - szólal meg halkan és bizonytalanul, mire türelmetlenül a szavába vágok.

- Nincs de! Ezzel tartozol nekem, világos? - förmedek rá ingerülten - Megkeresed nekem Gildartsot, aztán pedig segítesz a kommunikációnkban - Lucy egy darabig összeráncolt szemöldökkel mered maga elé, miközben láthatóan töpreng valamin. "De vajon mi járhat a fejében?" - kérdezem magamtól, ám válaszolni már nem tudok saját kérdésemre, Lucy ugyanis hirtelen rám emeli sötéten csillogó szemeit és eltökélten megszólal.

- Mi az azonosítószáma? - tesz fel egyetlen egyszerűnek tűnő kérdést, amire valójában korántsem olyan könnyű válaszolnom.

- Az...az azonosítója? - dadogom zavartan. Ha mindössze ez az apró információ hiányzik ahhoz, hogy végre újra láthassam a barátomat, akkor ki kell derítenem. De vajon hogyan?

- Anélkül elég problémás lenne megtalálni őt - teszi még hozzá az ápoló, majd újra várakozón tekint rám. A fenébe is, hogy akkor olyan makacs voltam. Mélyet sóhajtok és önmarcangoló gondolataimmal küszködve helyet foglalok a kemény vaságyon - Mi a baj? - hallom meg kis idő múlva Lucy halk hangját, melyből tengernyi aggodalom és féltés csendül ki. Vajon mindezt csak megjátssza, vagy valóban aggódik értem? Mindegy, végül is elmondhatom neki az igazat, hiszen pont ő az, akinek aztán semmi joga szemrehányásokat tenni. 

- Néhány évvel ezelőtt, amikor megismertem Gildartsot, nagyon magányos voltam. Ott volt ugyan Erza, őt mégsem terhelhettem saját, kicsinyes gondjaimmal. Mindünk közül, talán ő szenvedett a legtöbbet, így az én apró kis problémáim eltörpültek az ő  nyomorához képest. Gildarts meghallgatott, és megvigasztalt engem. Apámként tekintettem rá, ő volt az én hősöm - avatom be Lucyt lelkem legmélyebb titkaiba, melyeket más kígyónak sohasem mondanék el. Oly sok dolog van még, mely a szívemet nyomja, viszont oly kevés a fül, ki meghallgathatná érzéseimet. Most, hogy végre találtam valakit, aki talán nem undorodik tőlem, miért is ne avassam be őt néhány dologba - Nekünk, mágusoknak az azonosítószám egy bélyeg, mely minden egyes nap égető fájdalommal jár. Megpecsételnek minket, elveszik a személyiségünket és beskatulyáznak. Igen, ez a néhány szám mindent kiöl belőlünk. Ezért mi, mágusok, sosem tekintünk névként rá. Vannak ugyan, akik nem magát a Sátánt látják ebben a pár számban, én azonban nem tartozom közéjük. Sosem akartam tudni egyetlen mágustársam azonosítójáról sem, ahogyan én sem adtam meg jó szívvel az enyémet. Így hát... - hajtom le búsan a fejemet, miközben mélyet sóhajtok - Gildarts számát sem tudom... - fejezem be végül bánatosan a történetet, melynek végeztével nem merek Lucy szemébe nézni. Félek attól a megvetéstől és undortól, mely a máskor élénken csillogó szemekben tükröződhet, s bár szívem legmélyén igenis jól tudom, hogy Lucynek semmi joga ítéletet mondani felettem, mégsem akarom azt a lenéző tekintetet látni tőle, mellyel oly sok kígyó megilletett már. Elegem van a sok szánalommal és gyűlölettel teli pillantásból, a sok gúnyos kacajból és a megvető horkantásokból. Nem akarok többé az a kisegér lenni, akit mindenki lenéz. Vissza akarom kapni a régi, magabiztos Natsut. Azt az erős mágust, aki nem félt szembenézni a veszéllyel és akit hidegen hagyott a kígyók véleménye. Igen, őt akarom! De akkor mégis miért félek ennyire az ápolónő véleményétől? Miért szeretném ennyire, hogy büszke legyen rám és hogy ne vessen meg? Hiszen én gyűlölöm őt. Vagy mégsem? Az iránta érzett gyűlöletem talán mégsem olyan erős, mint hittem?