Összeláncolva - A bosszú kötelékében

15. Add, Istenem!

Könnyben úszó szemekkel meredek az előttem vigyorgó ápolóra, miközben zihálva próbálok kiutat találni ebből a börtönből. Nem tudom elhinni, hogy újra ez történik velem. Egyszer már kibírtam ezt a szörnyű kínzást és semmi kedvem elölről kezdeni. Remegő ajkakkal nyitom hát szólásra számat és el-elcsukló hangon megszólalok.

- Miért...Miért csinálják ezt velem? - kérdem, miközben verejtékben úszó homlokomból szemembe folyik néhány izzadságcsepp.

- Ne keress rá okokat, taknyos - hajol közel az arcomhoz, majd szemöldökeit összeráncolva, dühöngő hangon folytatja - Különben is, kértem valamit, taknyos! - szorítja meg torkomat erőteljesen, mire szemeim kikerekednek és kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni, sikertelenül. Összebilincselt kezeim és bokáim szinte teljesen mozgásképtelenné tesznek, sőt még a falhoz is hozzá vagyok láncolva. Így esélytelen, hogy bárhogy védekezni tudjak a nagydarab ápoló ellen.

- Ké...kérem, ne...U-Uram... - nyögöm erőtlenül, mire a férfi elmosolyodik maszkja alatt és elégedetten felhorkant.

- Ezt már szeretem, te kis féreg - dicsér meg, majd elengedi a torkomat, fejemet pedig erőteljesen a falba veri - Ha így folytatod, hamar eltelik ez a hét - neveti el magát ördögien, majd a mögöttem lévő falra pillant, melyen lassan folydogál végig vörös vérem.

- Aú... - szalad ki a számon egy fájdalmas nyögés, melyet a következő pillanatban meg is bánok és rémülten emelem tekintetemet az előttem álló ápolóra, aki meglepetten pillant vissza rám.

- Csaknem fájt? - kérdi ártatlanságot színlelve, majd szemei erőszakosan villannak és táskájához lép - Remélem, hogy nem halsz majd túl hamar bele. Szeretném ennek az egy hétnek minden egyes pillanatát kiélvezni - mondja vágyakozva, miközben táskájából előhúz egy rakatnyi rozsdás kést, fogókat, csipeszeket és egy fekete üveget, melybe nem látok ugyan bele, mégis szinte biztosan tudom, nem jutalomfalatkák lapulnak benne.

- Mik...mik azok? - kérdezem félve, miközben hangom meg-megremeg közben, mire az ápoló rám néz és csendesen megszólal.

- Hamarosan megtudod, taknyos - mondja öntelten, miközben lassú léptekkel felém indul - Egy kell a körmeidnek... - mutatja fel lépegetés közben az egyik kezében tartott fogót, majd egy hosszú kést vesz elő - Egy a nyelvednek... - sorolja tovább, s közben egyre közelebb ér hozzám - A fogacskáidat sem hagyhatjuk ki... - mutat fel egy újabb fogót, majd amikor már csupán centiméterekre áll tőlem, mindet a földre dobja, így kezében egyedül a befőttesüveg marad - Ebben pedig... - guggol le elém lassan, miközben óvatosan lecsavarja az üveg tetejét - ...az új barátaid vannak - mondja egyre halkabban, s végül leemeli az üveg tetejét. Szemeim döbbenten kerekednek ki, testem pedig remegni kezd, amint megpillantom az üvegben izgő-mozgó rovarok sokaságát. Szaporán lélegezve futtatom le fejemben a lehetséges variációkat arra, vajon hogyan szándékozza ez az őrült használni rajtam azokat a rovarokat, ám még a legenyhébb változat is százszor rosszabb annál, amit el bírnék viselni. Nem mondhatnám, hogy túlzottan félek a bogaraktól és rovaroktól, arra azonban, amit ez az elmebeteg tenni akar velem, a legkevésbé sem vágyom. Homlokom és tenyerem egyre jobban izzad a félelemtől, szívverésem pedig vagy tízszerese a normálisnak. Elképzelni sem tudom, mi vár rám az elkövetkezendő egy hétben, az viszont bizonyos, hogy ez a mostani sokkal rosszabb lesz annál, amit már egyszer átéltem.

- Egyenlőre viszont maradjanak csak a helyükön - szólal meg hirtelen az ápoló és lassan becsavarja a kezébe tartott befőttesüveget, majd a háta mögé teszi - Először lássuk mondjuk az ujjaidat - ragad egy fogót, majd számolni kezd - Melyiket törjem el előbb? - kérdezi dúdolgatva, majd rámutat jobb kezem hüvelykujjára és elgondolkodva megszólal - Legyen mondjuk ez? - veszi ujjamat a fogó szájába és erősen összeszorítja azt.