Összeláncolva - A bosszú kötelékében

14. Új ápoló

Erza szemszögéből:

Ha visszagondolok az elmúlt vasárnapra, szinte újra átélem azt az aggodalmat, melyet Natsu hiánya okozott. Szívembe szúró fájdalom mar, ahogyan visszaemlékszem Gray szavaira. Szinte beleborzongok.

"Az engem kísérő ápoló lassan kinyitotta a társalgószoba ajtaját, majd miután átléptem a küszöböt, sarkon fordult és távozott. A szobában már több mágus is beszélgetett, az őrök pedig felfegyverkezve álltak készen az esetleges lázadásra. Lassan körbepillantottam a teremben, ám egyik barátomat sem találtam ott, így hát szokásos asztalunkhoz sétáltam és csendben helyet foglaltam az egyik széken. Türelmesen vártam, míg lassan mindenki meg nem érkezett. Mindenki, kivéve Natsut. Gray, Juvia, sőt még Wendy is jelen voltak már, Natsunak azonban semmi híre nem volt. Tanácstalanul néztünk hát egymásra és próbáltunk magyarázatot találni a tűzmágus hiányára, ám egyikünknek sem volt használható ötlete, egészen addig, amíg Gray fel nem vetett egy érdekes elméletet.

- Figyeljetek ide! - szólalt meg aggódó hangon - Nem hasonlít nektek Natsu eltűnése valamihez? - kérdezte töprengve, mire mindannyian összenéztünk és hirtelen ugyanaz a sötét gondolat futott át mindnyájunk fejében.

- Gildarts felszívódása... - mondtuk ki teljesen egyszerre Juviával ötletünket, mire Gray lassan bólintott.

- Őt is egyik hétről a másikra vitték el és azóta se láttuk. Nem lepődnék meg, ha Natsuval is ez történt volna - fejtette ki bővebben elméletét, mire mindannyian aggódni kezdtünk. Szívem hirtelen gyorsabb iramba kapcsolt, s már szinte torkomban dobogott, fejemben pedig Natsu véres holttestét láttam, ahogyan érzéketlen módon a szemétbe hajítsák.

- Én ezt nem fogadom el! - csaptam mérgesen az asztalra és pattantam fel, ám a következő pillanatban azonnal vissza is ültem, az egyik sarokban álló őr ugyanis szigorú tekintetét rám emelve az oldalán lógó fegyverhez nyúlt - Natsut nem vihették el - folytattam egy fokkal halkabban -  Vagy, ha mégis, én kiszabadítom - határoztam el magamat, mire Gray és a többiek szomorú tekintettel néztek rám. Mindnyájuk arcán látszott az aggodalom, szemükben pedig kétely csillogott. Egyikük sem hitte, hogy meg tudom menteni legjobb barátomat a kígyók fészkéből.

- Erza, ez nem olyan egyszerű - fogta meg vállamat Gray együtt érzőn - Azt sem tudjuk, hová vitték őt. Lehetetlen, hogy kiszabadítsuk - hajtotta le bánatosan fejét, majd csalódottan hozzátette - Azt hiszem, itt a vége..."

Gray szavai még most is fülemben csengenek és földöntúli keserűséggel árasztanak el. Én azonban tudom, hogy Natsu még életben van és lehet rajta segíteni. Lehetséges, hogy már Gildartsal is találkozott és mostanra ketten tervezik a szökést. Nem adhatom fel, bármi áron segítenem kell nekik. Még akkor is, ha az életemmel fizetek érte.

Az A-szektorban:

Natsu szemszögéből:

A földre zuhant ápoló hangos sikolya ketté szeli a szoba csendjét, engem pedig ez mámorító boldogsággal tölt el. Semmi másra nem vágyom, minthogy az én kezeim által lépjen át a másvilágra és találjon magénak helyet a Pokol legmélyebb bugyrában. Most végre megvan, megtaláltam szüleim gyilkosát, többé pedig el sem engedem. Itt nem én vagyok az igazi szörnyeteg, hanem ő. Minden kígyó közül, talán ez a fehér sikló a legrosszabb, aki orvosi maszk és kedvesség mögé bújt. De most véget vetek a színjátéknak és az életének.

- Ááá! - kiáltok fel fájdalmasan a következő pillanatban, s rogyok a földre az ápoló mellé. Jobb oldalam szinte azonnal zsibbadni kezd, látásom pedig elhomályosul. "Vajon mi lehet ez az iszonyatos fájdalom?" - kérdezem magamban, attól rettegve, hogy újabb kísérlet vár rám. Hiszen még az előzőt sem hevertem ki. Fogaimat összeszorítva fordulok az ápoló felé, aki könnyben úszó szemekkel néz vissza rám, miközben szorításomtól piros nyakát masszírozza. A következő pillanatban pedig kinyílik a cellaajtó és két fegyveres őr lép be rajta, akik azonnal a nőhöz sietnek. Arcukat maszk fedi, terepmintás ruhájuk felett pedig mágiaálló mellényt viselnek. A két férfi habozás nélkül siet szüleim gyilkosának segítségére, engem pedig szinte észre sem vesznek. Miért? Miért ér többet egy szörnyeteg élete, mint az enyém? Mitől jobbak ők nálunk? Hiszen mind gyilkosok, akik nevetve döntenek mások sorsáról és életéről. Mégis mi szenvedjünk az ő kegyetlenségük miatt? Na, azt már nem. Minden erőmet összeszedve, fogaimat összeszorítva feltérdelek és imbolyogva megpróbálok talpra állni. Nem járok azonban sikerrel, az egyik őr ugyanis azonnal kiszúrja gyenge próbálkozásomat és villámgyorsan fegyvert ragad, melyet a következő pillanatban el is süt, én pedig ugyanazt az elviselhetetlen fájdalmat érzem, mint korábban. Szóval ő volt az. Ez a gusztustalan csúszómászó fosztott meg bosszúm beteljesítésétől. Lelőtt, mint egy veszett kutyát.