Összeláncolva - A bosszú kötelékében

25. Egyedül

Lucy szemszögéből:

Érzem, ahogyan a fájdalmam lassan enyhül, miközben alszom. Valami mintha elszívná minden gyengeségemet és helyette új erővel töltene fel. De vajon mi lehet az? Micsoda, vagy inkább kicsoda? Azt is érzem, ahogyan valaki lassan megfogja a kezemet. Natsu lenne az? Nem, az lehetetlen, hiszen ő mindig olyan durva velem. Ez az érzés valahogy más. Túl gyengéd és puha ahhoz, hogy tőle származzon. Akkor apám az? Nem, ő sem lehet. Tőle még sosem kaptam annyi szeretet és törődést, amennyi ebből az egyetlen kézfogásból árad. Csodálatos érzés lehet, ha valakit ennyire szeretnek. Fel kell ébrednem és megnéznem, kitől kapom ezt a gondoskodást. Muszáj látnom az illető arcát, hogy megköszönhessem neki. Meg kell köszönnöm, majd visszautasítanom. Bármennyire is szeretném átélni az igaz szeretetet és törődést, nekem nem ez a sors jutott. Nem fogadhatom el senki más gondoskodását, csakis Natsuét. Tőle viszont sosem fogok kapni ehhez hasonló érzéseket. Végül is mindegy, nekem akkor is csak ő kell, mert számomra ő az egyetlen. Megmentette az életemet annak ellenére is, hogy én elárultam őt. Az én szüleim lelkén szárad az egész családja vére és én vagyok az is, aki képtelen elárulni neki élete legnagyobb rejtélyét. Sem most, sem máskor nem tudhatja meg, hol van az öccse. És mindebben az a legborzasztóbb, hogy ez még csak nem is az ő érdekét szolgálja, hanem egyedül az enyémet. Az enyémet és apámét. Natsu talán sose bocsájtana meg nekem, ha tudná az igazat. Ezért tartozom hát neki annyival és ezért nem hagyhatom, hogy más valaki fogja a kezemet. Fel kell ébrednem, hogy megkeressem Natsut és, hogy elküldjem ezt az idegent. Hiába próbálom azonban kinyitni a szememet, az engem körülvevő sötétség csak nem akar megszűnni. Ragaszkodik hozzám, ahogyan én is ragaszkodom Natsuhoz. S bár sötétség nem enged, valami mégis megváltozik. Szívemet többé nem járja át melegség és a korábbi megnyugtató érzés is eltűnt. Már senki sem fogja a kezemet, senki sem törődik velem. Újra egyedül vagyok.

Natsu szemszögéből:

Sosem hittem volna, hogy egy lány, főleg, hogy egy kígyó ilyen hatással lesz majd rám. Hevesen dobogó szív, szaggatott lélegzetvételek és izzadó tenyér, így reagál a testem Lucy közelségére. Tekintetem lassan a lány testére vetül, melyet még mindig csupán fehérnemű takar. Nagyot nyelek, majd óvatosan elengedem Lucy kezét. Muszáj elrejtenem ezt a testet, mielőtt még bűnös gondolataim támadnának. Nem eshetek szerelembe egy ilyen nyomorúságos helyen és főleg egy ilyen aljas nővel. Lassan Lucy fehér köpenye felé nyúlok, majd egyesével kezdem begombolni azt. Óvatosan csúsztatok minden egyes gombot a hozzá tartozó gomblyukba, miközben mind a tíz ujjam remeg. A műveletet alulról felfelé kezdem és már majdnem a felénél járok, amikor az ajtó felől hirtelen emberi hangokat hallok.

- Lucy kisasszony, jól van? - kiált be az egyik őr, aki korábban beengedte hozzám az ápolót - Lucy kisasszony! - ismétli el újra a nevet, míg én riadtan nézek le az előttem mozdulatlanul fekvő lányra. Mi lesz, ha így találnak ránk? Ez a helyzet túl félreérthető ahhoz, hogy elhiggyék nekem az igazat. Mit kéne most tennem?

- Lucy kisasszony, már túl régtől van ott. Bemegyünk! - hallom meg újra az őr kiáltását, majd az ajtó hirtelen nyikorogni kezd és két állig felfegyverzett férfi lép be rajta. A kígyókon szokás szerint széles maszk és sapka van, így a fejükből mindössze két szemet láthatok. Ám ez éppen elég ahhoz, hogy tudjam, mit gondolnak a helyzetről. A férfiak tekintete először végigszalad a helységen, majd az ágyon fekvő Lucyre vetül, kinek hófehér köpenye köldökéig szét van tárva, ő maga pedig meg sem mozdul. Mély lélegzetet veszek, majd nyelek egy hatalmasat és mindkét kezemet az ég felé emelem. Ideje magyarázkodni.

- H-héj, srácok! Ez nem az ám, aminek látszik - eresztek el egy félmosolyt, mire a két férfi lassan egymásra néz, majd mindketten bólintanak egyet.