Összeláncolva - A bosszú kötelékében

37. Két tűz között

Szívem a torkomban dobog, ahogyan Lucy sírástól remegő testét a karjaimban tartom és még szorosabban ölelem magamhoz. Nem értem magam. Miért próbálom vigasztalni ezt a lányt és miért érdekel a sorsa? Hiszen az ő szülei tehetnek családom haláláért és több száz mágus kínkeserves életéért. Gyűlölöm őket azért, amit tettek és Lucyre sem tudok máshogy nézni. Talán azért vágyom a közelségére, hogy tervemet sikerre vihessük? Igen, nem lehet más oka. Nem lehet fontos számomra egy ilyen szörnyetek. Hiszen ő is egy kígyó, semmi több. Bár Lisanna is egy az ápolók közül, mégis jó cél vezérli. Talán Lucyben is lehet valami jó? "Lisanna!" - jut hirtelen eszembe a hátam mögött toporgó lány és most bűntudattól vezérelve engedem el Lucyt, majd fordulok lassan hátra. Mégis hogy feledkezhettem meg róla?

- Lisanna, sajnálom! Én... - próbálnám megmagyarázni a dolgokat, de hirtelen elakad a szavam. Mit is mondhatnék neki, amikor még én magam sem értem az előbbi jelenetet? - Ő itt Lucy - mutatok a szőke ápolóra, majd zavartan simítok végig hajamon.

- Lisanna vagyok - mutatkozik be a lány és emeli tekintetét Lucyre, aki némán toporog és megtörli könnytől csillogó szemeit. Kihúzza magát, majd büszke tekintettel méri végig a lányt, de egyelőre semmit se szól.

- Lisanna gyerekkori barátom - töröm meg a kínos gyendet, majd Lucyre nézek és tovább beszélek - Ő pedig... - ejtenék most pár szót kedves kis ápolómról, ám magam sem tudom, mit mondhatnék. Idegesen kezdem tördelni ujjaimat, miközben agyamban vadul kergetik egymást a gondolatok, hogyan is folytathatnám megkezdett mondatomat. Nagyot nyelek, majd szólásra nyitom a számat, ám ebben a pillanatban egy másik hang csendül fel, én pedig meglepetten fordítom fejemet abba az irányba.

- Én pedig egy ostoba ápoló - hallom Lucy keserű szavait, majd a lány a következő pillanatban hátat fordít nekem és az ajtó felé nyúl.

- Sikerült előrelépést tennem a tervünkben - szólal még meg, mielőtt kilépne a cellából, ám továbbra sem néz rám - Majd beavatom az új ápolódat és ő folytathatja a tárgyalásokat - fejezi be mondandóját és tétovázás nélkül nyitja ki az ajtót, amin gyorsan kilép, ezzel magunkra hagyva minket Lisannával. Nagyot sóhajtok, majd bánatosan nézem az előttem álló kemény ajtót. Miért kellett ennek így történnie? Oly rég sóvárgok már Lucy után, s most, mikor végre újra láthattam őt, minden tönkrement. Olyan ostoba vagyok. Mérgesen szorítom ökölbe kezeimet és hunyom le a szememet. Legszívesebben felordítanék tehetetlen dühömben, ám azzal valószínűleg nem oldanék meg semmit. Ingerülten rázom meg fejemet és próbálom elűzni sötét gondolataimat. Mi van, ha ez volt az utolsó találkozásunk Lucyvel? Hát valóban így kell elválnunk egymástól? "De legalább jól van" - gondolom keserűen és éppen azon lennék, hogy visszaüljek kényelmetlen ágyamra, amikor egy csendes hang szeli ketté a levegőt.

- Mi volt ez, Natsu? - hallom meg hirtelen Lisanna kérdését, mire meglepetten fordulok a lány felé. Natsu, te idióta! Hogy mehetett ki a fejedből, hogy ő is itt van? Ráadásul most már másdoszor! Zavartan közelebb lépek hozzá és bocsánatkérőn fúrom tekintetemet az övébe. A lány értetlenül toporogva áll előttem, miközben idegesen tördeli ujjait és várakozva néz rám - Ki ez a Lucy és miért fakadt sírva? Miért ment el és hogy lehet, hogy ápolói köpenyt viselt? - tesz fel egyre több kérdést idegesen, mire nagyot sóhajtok. Fogalmam sincs, mit felelhetnék Lisannának. Vajon el kéne árulnom az igazat, vagy inkább hárítsak? Ha mindent elmondok neki, azzal nem csak hogy megbántom, de bele is keverem az ügyünkbe, az pedig túl veszélyes lenne rá nézve. Nincs azonban sok időm gondolkodni, ugyanis a lány megelégeli a hallgatásomat és néhány lépést tesz felém.

- Natsu, válaszolj! - töri meg újra a csendet, mire én megköszörülöm a torkomat és mély levegőt veszek.

- Ő egy ápoló - válaszolok előbb Lisanna utolsó kérdésére, mire a lány türelmetlenül lép még egyet felém, majd kezeit csípőre téve felel.