Összeláncolva - A bosszú kötelékében

3. Natsu kétségei

Wendy gátlásai egyáltalán nem oldódnak fel és egyre jobban remeg. Fogalmam sincs, mit tehetnék, hiszen eddig még sosem kellett gyerekeket vigasztalnom. Szerencsére egyre kevesebb gyereket fognak be és hurcolnak az intézetbe. Mostanában már alig élnek szabadon mágusok. A legtöbbet elfogták vagy megölték, néhány pedig teljesen elrejti mágikus erejét. Ha csak pár évvel később születtem volna, lehet hogy már engem sem hurcoltak volna el. De ezért már kár siránkozni, meg kell oldani a jelenlegi helyzetet. Töprengve nézek a mellettem vacogó kislányra, majd hirtelen megvilágosodok. Miért is próbáltuk őt ennyire megvigasztalni? Ez a lány megtört, belülről már szinte halott. Őt semmi sem vigasztalhatja meg, nem tudja elfogadni a múltat. Abban viszont segíthetünk neki, hogy végleg elfelejtse. Nem lesz egyszerű, de sikerülni fog. Hiszen mára már sem én, sem Erza nem emlékszünk a gyerekkorunkra. Első lépésben el kell terelnünk a figyelmét. Segítenünk kell neki, hogy ne gondoljon arra a nyomorra amiben ezentúl élnie kell.

- Figyelj ide Wendy - szólalok meg mosolyogva és mivel a lány továbbra sem néz rám, összebilincselt kezeimmel álla alá nyúlok és magam felé fordítom a fejét - Szuper hely tud ez lenni, majd meglátod. Képzeld, minden vasárnap kapunk fél órát, hogy együtt legyünk. Ez amolyan jutalom azokért az áldozatokért, amiket egész héten meghozunk. Mi nagyon jól szoktunk itt szórakozni. Ez a hely arra való, hogy elfelejtsd a hetet és felkészülj az újabbra. Nem tagadom, nehezebb lesz mint a gyerekosztályon, de itt sem olyan rossz azért. Igaz, hogy nincsen egyetlen játék sem, de képzeld, van itt egy szép festmény. Látod, ott?! - mutatok vidáman az egyik falra, ahol valóan egy szép kép lóg. A festmény egy nappali utcát ábrázol házakkal és emberekkel. Az út közepén egy kiskutya labdázik, míg a járdán két férfi sétál, az egyik ház ablakából pedig egy kisfiú integet kifelé - Tudom, hogy nem sok, de ez a kép a szabadságot jelenti számunkra. Egy nap majd kiszökünk innen és építünk egy pontosan ugyanolyan házat mint az ott - ábrándozok mosolyogva és látom barátaim arcán, hogy ők is elképzeltek egy ilyen csodálatos jövőt, amelyről már rengeteget álmodoztunk. Wendy arca is felderül kicsit és már nem remeg annyira. Ezt látva Juvia is felbátorodik és ismét a lány felé fordul.

- Ömm, Wendy... - szólítja meg félénken a kislányt - Te ugye gyerekként kerültél ide? - kérdezi, mire Wendy rá emeli barna szemeit és lassan bólint - Tudod én már 13 éves voltam, amikor elfogtak, így egyből ide kerültem a felnőttek közé. Natsu és Erza mesélt nekem a gyerekszektorról, de kíváncsi vagyok, hogy azóta mennyit változott. Tudod már tíz éve, hogy ők ott voltak. Biztosan ők is meghallgatnák, milyen most az a hely. - kérleli Wendyt kíváncsian Juvia, mire a lány rám néz és bizonytalanul bólint egyet.

- Ketten vagyunk egy szobában. Lányok lányokkal és fiúk fiúkkal. Minden nap az ebédlőben kapunk ételt, naponta egyszer. A reggelit és a vacsorát a szobában kell megennünk. Ezen kívül hétfőn és szerdán kimehetünk az udvarszobába. Ez egy szoba, ami... - hallgat el hirtelen Wendy, ugyanis vadul a szavába vágok és hevesen gesztikulálva mesélni kezdek.

- Az egy szoba, ami úgy van berendezve, mintha udvar lenne. A falra fák és bokrok vannak festve, a plafonra pedig felhők. Van benne három asztal és még egy pár játék is. Ha jól emlékszem voltak ott építőkockák, összesen hat darab, két kisautó és egy baba. Jól tudom, Wendy? - fordulok a lány felé vigyorogva, mire ő is elmosolyogja magát és felszabadultan bólint.

- A babának hiányzik a jobb szeme és a bal keze - teszi hozzá tudálékosan, én pedig meglepetten nézek rá.

- Hogyan? Már a szeme is hiányzik? - kérdezek vissza döbbenten, majd Erzára nézek és nosztalgikusan megszólalok - Emlékszel még? Mi téptük ki a kezét szegénynek - kacagok fel halkan, mire Erza is elmosolyodik.

- Nem tudtuk eldönteni, hogy űrhajós vagy autóversenyző legyen, igaz? - merül el ős is a szép emlékekben, melyből az intézetben felnövő gyerekeknek nem sok van.