Összeláncolva - A bosszú kötelékében

28. Bizalomra méltó

Úgy érezem, szívem bármelyik pillanatban szétvetheti bordáimat és kiugorhat a helyéről. Tüdőm fájón ég, ahogyan zihálva kapkodok levegő után, ám most ez az érzés a legkisebb bajom. Kimerülten simítok végig gyöngyöző homlokomon, majd nyelvemet erőtlenül húzom végig alsó ajkamon, ezzel benedvesítve azt. Jobb térdem fájdalmasan remeg testsúlyom alatt, én pedig azt hiszem, rövidesen felmondja a szolgálatot, ez azonban szerencsére nem következik be. Miközben jobb lábam nyárfalevélre játszik, addig a bal kék, zöld foltokban úszik, kétszeresére duzzadva, én pedig még most sem értem annak az értelmét, miért kellett szinte szilánkossá törni a csontomat. Nem értem és nem is akarom megérteni. Haragszom az engem kezelő orvoskora, ahogyan magamra is, amiért a vizsgálóban elvesztettem a fejemet. Reflexszerűen túrnék idegesen a hajamba, ám amint megemelem jobb kezemet, melyet még szerencsére mozgatni tudok, villámcsapásként hasít tudatomba a felismerés, miszerint nem is olyan régen egy kedves mosolyú, eleinte barátságos orvos megszabadított cseresznye fürtjeim felétől. Ujjaim azonnal ökölbe szorulnak a méregtől és alsó ajkamat beharapva veszek erőt magamon, hogy fel ne üvöltsek kínomban. Ebben a pillanatban azonban erős lökést érezek a hátamon, mely mellé gúnyos horkantás társul és én arccal előre zuhanok be a már jól megszokott, sötét cellámba. Még fel sem ocsúdok a meglepettségtől, mire egy maszkot és sapkát viselő katona, éppen az, aki néhány órával korábban elrángatott az A-szektorba, megvető pillantást vet rám és mielőtt becsapja orrom előtt a cellaajtót, türelmetlenül mordul rám.

- Ne itt tátsd a szádat, máguskám! Nekem is van ám még dolgom, nem érek rá téged kísérgetni egész nap - kel ki magából idegesen, majd még hozzáteszi - Inkább örülj, hogy végre letudtad az összes elmaradt kísérletet és pihenj egy kicsit. Holnap is vár rád néhány új szer, amit még tesztelni kell - jósolja meg előre sötét jövőmet, majd átlépi cellám küszöbét és hangos csattanással vágja be maga után az ajtót.

 Fejemet a plafon felé emelve nyitom éppen szólásra a számat, hogy hangosan káromkodva küldjem el az összes kígyót melegebb égtájra, amikor az oldalamon frissen összevarrt seb hirtelen szúró fájdalommal tudatja, nincs minden rendben vele. Bal karomat továbbra is testem mellett lógatva nyúlok viszonylag ép jobb kezemmel az immár szétnyílt sebhez, melyből vékony patakokban szivárog a vér és szememet tanácstalanul futtatom végig a szűk szobában, valami kötésként használható tárgy után kutatva, ám legnagyobb csalódottságomra egyetlen hasznos dolgot sem találok, így hát szemöldökráncolva nézek végig saját magamon, majd jobb karomat szám elé emelve fogaimmal erősen ráharapok köpenyem ujjára, mely néhány pillanat alatt el is szakad, így a ruhadarab ideiglenes kötszerként funkcionálhat. Pár perc múlva még mindig a földön ülök és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a vérzés végre eláll és nem kell tovább az elvérzés veszélye miatt aggódnom. Nem akarok meghalni, még nem. Van még néhány feladatom, amit bármi áron el kell intéznem. Ott van például Lucy apjának megölése, Zeref felkutatása, Erza és a többiek kiszabadítása, valamint az áruló Lucy kivégzése is. Amint emlékezetemben felrémlik szőke hajú megmentőm angyali arca, meleg pillantása és kedves mosolya, azonnal elönt a düh. Újra eszembe jut a fájdalom, amit nekem okozott és úgy érzem, szívem menten megszakad. Mélyet sóhajtok és jobb kezemmel óvatosan megtámaszkodom a földön, majd megpróbálok a lehető legkevesebb fájdalommal felállni, ám egy törött lábbal és egy béna kézzel ez korántsem olyan egyszerű feladat. Hiába igyekszem elszántan, a végén minduntalan visszazuhanok a földre, testem pedig percről percre jobban sajog. Ez így nem fog menni. Csak magamat fárasztom ki és a sérüléseimen is rontok, ha így folytatom tovább. Taktikát kell váltanom.

Lucy szemszögéből:

Idegesen járkálok fel s alá a szobámban, miközben arra próbálok rájönni, hogyan férkőzhetnék újra Natu közelébe. Eddig azonban egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. Az apám egyértelműen kijelentette, hogy nem találkozhatok többé Natsuval és azt is világossá tette, hogy még csak a cellák közelébe sem mehetek. Az ajtóm előtt azóta őrök strázsálnak és figyelik minden mozdulatomat. Mérgesen fújtatok egy hatalmasat, majd ingerülten huppanok le az ágyamra, miközben eszem még mindig az apámon jár. Fejemből nem tudom kiűzni azt a bánatos és sajnálkozó csillogást, melyet az ajtó becsukódása előtti utolsó pillanatban véltem felfedezi a szemében. Az a tekintet ugyanolyan volt, mint az enyém, valahányszor Natsura nézek. Lelkiismeretfurdalástól gyötört, szomorú és csalódott pillantás volt, melyből érezhettem, apám is megbánt valamit. Arcomon hirtelen sötét árnyék suhan át, amikor újra eszembe jut a titok, melyet Natsu elől rejtegetek. Szívem mélyén tudom jól, a fiúnak sosem szabad rájönnie az öccse valódi történetére, mégsem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy örökké elhallgassam az igazságot. Hiszen, ha Natsu tudná, hogy szeretett testvére alig néhány méterre van tőle és ebben a pillanatban is az intézetben tartózkodik, sőt vezető pozíciót foglal el, biztosan azonnal a nyomába eredne, engem pedig elevenen nyúzna meg hallgatásomért. Mély lélegzetet veszek, melyet néhány pillanatig tüdőmben tartok, majd reményvesztetten fújom ki és csalódottan nézek magam elé. Félek, nem bírom már sokáig a hazudozást. Beszélnem kell valakivel és már tudom is, hogy kivel. Elszántan pattanok fel az ágyról és határozott léptekkel indulok az ajtó felé, ám mielőtt még kinyithatnám azt, erőteljes kopogást hallok, melyet egy vékonyka hang követ.