Összeláncolva - A bosszú kötelékében

20. Gyűlölet

Csupán egy dologra tudok gondolni, miközben vadul dobogó szívvel várom vissza az imént elrohant ápolót. Fejem lassan szédülni kezd, s látásom is egyre zavarosabb. A fülem lüktet a fájdalomtól, miközben légzésem egyre szaporábbá válik. Add, Istenem, hogy ne itt haljak meg. Ne kérj még magadhoz, hiszen csak most kaptam vissza életem értelmét. Végre kitaláltam, hogyan állhatnék bosszút mindazokon, akik nyomorba taszítottak engem, s velem együtt megannyi ártatlan lelket. Fohászkodom hozzád, Uram, mint még soha ezelőtt, hogy nézz le rám utoljára és teljesítsd a kérésemet. Ne vedd el az életemet.

Minden másodperc és minden perc lassan telik, miközben a fájdalmam rohamosan növekszik. Szívem majd' kiugrik a helyéről minden egyes lélegzetvételnél, mégsem adhatom fel. Ki kell tartanom, hiszen ígéretet tettem. Egy új ígéretet magamnak, melyben megesküdtem, hogy könyörtelen bosszút állok az intézet minden egyes dolgozóján, amiért úgy bántak velem, akár egy haszontalan korccsal. Sőt, Lucy lesz az első, aki szenvedni fog. Az én kezem által hal majd meg, ám csak miután beteljesítette a bosszúmat. Vér fog tapadni mocskos kis kezeihez, melytől senki sem tisztíthatja meg. Igen, ő a bosszúm kulcsfigurája. Nélküle értelmetlen az egész, így még egy kis ideig közel kell tartanom magamhoz, hiszen igaz a mondás. Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb! Megbánja még a napot, amikor először átlépte cellám küszöbét. Szenvedni fog, méghozzá élete végéig. Amíg él, egy percnyi nyugta sem lesz a tudat miatt, hogy segédkezett a családja kivégzésében. Ajkaim lassan ördögi mosolyra húzódnak, ám arcom hamarosan összerezzen a fájdalomtól.

- Ááá! Lucy, merre vagy már?! - üvöltöm torkom szakadtából, mikor a fülembe hirtelen égető fájdalom nyilall. Mióta Lucy megszabadított attól az undorító féregtől, a fájdalom még elviselhetetlenebbé vált. Eddig is kínlódtam, de azt a szenvedést össze sem lehet hasonlítani azzal, amit most érzek. A hangok hirtelen eltompulnak, és saját szaggatott lélegzésemen kívül, nem hallok semmit. Szívem vadul dobban minden egyes pillanatban, miközben mellkasom zsibbadni kezd. Hirtelen kínzó köhögés tör rám, s én oldalra fordítom a fejemet, ám a roham nem enyhül. Számon lassan nyál folyik ki, mely vérrel keveredik és a kemény vaságy, amin fekszem egyre hidegebbé válik. Szemeim hirtelen megrándulnak, majd minden elsötétedik. Nem hallok és nem látok többé semmit. Tudatom elalszik. Istenem, kérlek ne hagyj el!

Lucy szemszögéből:

Sietős léptekkel rohanok végig a folyosón, egyenesen Natsu "szobája" felé, ám minél jobban igyekszem, a folyosó annál hosszabbnak tűnik. Rohannom kell, hiszen annak a fiúnak mindössze percei lehetnek hátra. Vajon mit tehetett vele az az átkozott Dazai Kenka? Miért pont őt kellett a halál szélére sodorni? Hát ennyire mámoros lenne bántani másokat és ártatlanok vérét ontani? Az én szüleim is ebben lelik meg az örömüket? Oly sok a kérdés, mégis kevés a válasz. Az az egy azonban biztos, hogy ha Natsunak bármi baja esik, azt nagyon meg fogja keserülni. Az én Natsumat senki sem bánthatja, még ez a Dazai Kenka sem. Nem tudja még, kivel áll szemben. Én Lucy vagyok, Lucy Heartfilia, nem holmi ágrólszakadt ápoló. Az én családom ennek az intézetnek a vezetője, így az én akaratom szent. Apám a vezérigazgató, megboldogult anyám után pedig kisöcsém vette át a hadsereg irányítását. Nekem hatalmam van, egyetlen szavammal okozhatom bárki halálát.

"Várj csak, Dazai. Ezt nem úszod meg szárazon" - gondolom magamban eltökélten, miközben sietve szaporázom meg lépteimet és gyors pillantást vetek a kezemben tartott injekciós tűre.

- Meg foglak gyógyítani Natsu, ne félj! - suttogom magam elé, miközben ökölbe szorítom ujjaimat és tovább rohanok a cella felé.

Natsu szemszögéből:

A fejem szörnyen hasogat, karjaim pedig erőtlenül fekszenek mellettem. Egyenlőre még nem bírom kinyitni a szememet, sőt, őszintén bevallva, nem is akarom. Jó érzés egy kicsit a sötétségben lebegni, miközben lassan minden gondom tovaszáll. Mélyet sóhajtok és oldalra fordítom a fejemet. A kellemes sötétség egyre erőteljesebben taszít el magától, miközben a cellámba beáramló tompa fény egyre csak hívogat. Hazugságokkal próbál magához édesgetni, miközben minden szépet és jót ígér. Fülembe suttogja egy egyszerű jövő lehetőségét, melyben majd normális, hétköznapi életet élhetek. Kis családdal, félelem nélküli élettel kecsegtet, ám ez mind hazugság. Tudom jól, ha most kinyitom a szememet újra abban a büdös és koszos cellában találom magamat, mint amelyből a sötétségbe menekültem. A falakon vastag moha fog ülni, a talajt pedig vér áztatja majd. Egyedül leszek, senki sem fog hozzám szólni. Minek is szólnának? Undorító vagyok. De tudom, nem maradhatok örökké itt, nem ragadhatok le ebben a világban. Bármily szépnek és tökéletesnek is hat ez a sötét mélység, fel kell ébrednem. Ki kell nyitnom a szememet még akkor is, ha felébredvén megpillantom a keserű valóságot. Ezzel az elhatározással nyitom hát résnyire a szememet, felkészülve arra a nyomorra, amit valójában megérdemlek , ám ahelyett, hogy a Pokol egyik bugyrába kerülnék, egy meglepően nyugodt helyen találom magamat. Szemeim meglepetten pattannak ki, s első döbbenetemben még a szám is tátva marad.