Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

12. fejezet

Valamiért az égiek úgy gondolták, hogy a földnek jót tenne egy kis esőztetés, mivel a következő két nap másból sem állt, csak a folyamatos zuhéból, ami igencsak megnehezítette az életünket. Mivel SoAh öreg volt már ehhez, és az ízületei rettentően fájni kezdtek a front miatt, így én álltam be harmadik embernek, hogy segítsek a tanya körül. Reggelente elrendeztem a tyúkokat, valamint az egyik délutánunk arra ment rá, hogy a tehénistálló tető szerkezetét kellett megjavítanunk, ugyanis beázott.

Nem volt megerőltető, mégis rettenetesen elfáradtunk, elvégre a késő nyári idő ellenére a vihar meghozta a hideg levegőt, és mire befoltoztunk egy lyukat, addigra keletkezett három másik, valamint a kezünk lilára fagyott, de valahogy mégis megoldottuk.

Attól féltem, hogy valaki meg fog betegedni ez miatt, de másnapra nem volt senkinek semmi baja. Azonban a mai feladat is elvette az egész napomat, elvégre az eső miatt a csigák megtámadták a veteményest, és annyian gyűltek össze, hogy ismételten csak beálltam segíteni sózni őket.

Itt sokkal több munka van, mint nálunk, pedig aztán ott se lehetett lazsálni. Érzem minden izmomat, ahogy dolgozik, sőt még olyat is, amiről azt se tudtam, hogy van, ráadásul a testem is kezd átalakulni a kevés ételtől, amit persze magamnak köszönhetek, hiszen nem éheztetnek, valamint a sok mozgástól.

Mivel elhanyagoltam két teljes napra a lovakat, első dolgom volt kimenni hozzájuk, és amennyivel csak tudtam, foglalkoztam a tőlem elvárható szakértelemmel. Az eső elrohasztotta azt a pár szem almát, ami még a fán volt, így a raktárból vettem ki, és vittem Wonder-nek, aki régi ismerősként köszöntve alig akart odajönni hozzám, mintha nem ismerne meg, de az alma illata nagyobb hatással volt rá, mint a makacssága, és engedett a csábításnak.

Az időjárás is olyan szeszélyes volt, mint mondjuk a nagymamám lelki állapota. Amilyen rossz volt eddig, most olyannyira süt a nap és melegít fel mindent, amit az eső lerombolt. Épp visszafelé tartottam az istállóba, hogy megnézzem, akad e tennivaló, mikor ismerős hangot hallottam meg a ház mögül, így a következő utam oda vezetett.

SoAh egy hatalmas fejszével a kezében darabolta a fát, de minden egyes rög után hátára kapott, és kihúzva magát fájdalmas arckifejezés ült ki arcára. Odamentem, és a lehető legudvariasabb, de egyben legkomolyabb módon kértem el tőle, hogy egy kicsit hadd folytassam én, amíg ő megpihen, de közben eszem ágában sem volt visszaadni neki.

- Ne haragudj, hogy még ezzel is terhellek. - kezdett bele a szabadkozásba. - SeokBin kissé furcsán viselkedett, így nem mertem szólni neki, nehogy a benne lappangó kórokozó ledöntse a lábáról. Inkább maradjon bent, és szedje össze magát. - mesélte nagy sóhajok közepette. Így már értem, miért az asszony végzi a férfi munkát. - Tudod mit? Csinálok neked valami igazán finomat! - csillantak fel szemei, majd ujjával mutogatni kezdett, mintha máris lapozná maga előtt az általa látott szakácskönyv lapjait. Felpattant a padról, majd a maga sietős módján becammogott a házba, egyedül hagyva a farakással

Nem tudom, mennyi ideig voltam kint, de magam is meglepődtem, milyen jól haladok. Az igaz, hogy a kezem már hólyagos lett, és remegnek is a karjaim, mikor felemelem az eszközt, de örülök, hogy a szállásért és az ételért legalább ennyit tehetek értük. Biztos készülnek a télre, hiszen mi is mostanában szoktunk elkezdeni vágni, azonban mi megosztjuk ezt a feladatot. Én pakolok, papa vágja, mama pedig rakja.

Kicsit megpihentem azáltal, hogy ráhajoltam a fejsze végére, megtámasztva homlokomat, amin gyöngyözött az izzadtságom. Undorítónak találom ezt az emberi tulajdonságot, de sajnos együtt kell élnünk vele.

Nyeltem egy nagyot, majd ismét felemeltem, de a lendületem, valamint a hasító fejsze súlya nagyobb volt, mint amit az állóképességem jelen állapotomban kibírt volna, ezért hátrálni kezdtem, hogy elkerüljem az esésemet, de ez nem lehetett volna kivitelezhető, ha az a valaki, aki épp időben jött, mögém nem lépett volna, megállítva ezzel.

- Te nem fizikai munkára születtél - jelentette be V, a maga rettentő mély hangján, majd idegesen kitépte kezemből a veszélyes eszközt, amit úgy lóbált, mintha gyermekjáték lenne.

- Eddig jól elvoltam. Miért szólsz bele?

- Miért segítesz? - felelt kérdésemre egy újabb kérdéssel. - Ez nem tartozik bele a munkádba. Azt hiszed, ezáltal megkedvelnek? - mutatott a ház felé, az üregekre célozva, nekem azonban itt elpattant a cérna, amit eddig feszegetett.

- Nem azért akarom, hogy kedveljen valaki, amiért segítek neki. Azért teszem, mert láttam, hogy alig bírja, és megszólalt a lelkiismeretem, de tudod mit? Igazad van. Semmi közöm hozzájuk, legközelebb majd végig nézem, ahogy megszakad a munkától! - kiabáltam felé, majd sarkon fordultam, és sietős iramban ott akartam hagyni, ő azonban durván megszorítva csuklómat visszarántott, hogy felé nézzek, és közel hajolva kezdett ő is hangos ordibálásba.

- Mégis mit képzelsz magadról? - amint ezt kijelentette, elöntötte az agyamat a vörös köd, aminek nem tudok és nem is akartam akkor parancsolni. Kezem automatikusan lendült, nagyot csattanva hagyott vörös tenyérnyomot a férfi arcán. Kihasználtam a meglepődöttségét, és elmentem onnan, mielőtt olyan helyre rúgok, amit lehet később én is megbánok.

Természetesen nem akartam semmi rosszat kívánni az asszonynak, hiszen hálás vagyok neki, de akkor és ott annyira ideges lettem, hogy muszájnak éreztem ezt kimondani, még ha bunkó, és modortalan is voltam.

Egyenesen a lovakhoz vettem az irányomat, mivel ki akartam törni a megszokott világból, és nekem a nyugalmat az ő közelségük adta meg. Amint megláttam Wonder-t, rögtön kiürült az agyam, és a sok hülyeség helyébe egyetlen egy gondolat fészkelődött be.

A ló kifigyelte, hogyan is kell kinyitni a kaput, azonban a pöcköt kívülről nem tudja felhőzni, ahogyan azt orrával próbálja, de jó irányba halad. Mint ahogy én is, ő is egy érző lény, és most értettem csak meg, hogy mit is akar. Szabadulni.