Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

32. fejezet

Fogalmam sem volt, mi történik, vagy, hogy hol vagyok. Mikor magamhoz tértem, és felemeltem a fejem, nem láttam semmit, és rettenetesen megijedtem, hiszen a fejemen egy zsákszerű anyagot éreztem. Szám be volt tapasztva, kezeim pedig egymáshoz kötözve olyannyira, hogy már zsibbadni kezdtek.

- Felébredt. - hallottam meg ugyan azt a hangot, amelyiknek tulajdonosa elkábított, így mocorogni kezdtem a széken, amin ültem, de nem sokáig. Megragadta a csuklóimat, és elkezdett ráncigálni, majd elfordulva valahol, mögém került, és onnantól már inkább taszigált, mivel nem voltam hajlandó arra menni, amerre ő azt akarja.

Párszor belekönyökölt az oldalamba annak érdekében, hogy engedelmességre bírjon, de ezzel csak azt érte el, hogy gyakrabban próbáltam meg elszökni, még így vakon is. Hallásomra tudtam csak hagyatkozni, mikor egy nagy puffanást hallottam. Mintha berúgott volna egy ajtót, és most azon mentünk volna be.

Vállaimra fogott, és lenyomott a földre, majd kioldva a zsákot, lehúzta rólam, ami miatt a palota fénye elvakította a szemeim. Hunyorítva igyekeztem felmérni, hol is vagyok, ám szívem szapora üteme egyszerre gyorsult fel és hagyott is ki ezzel egy időben, mikor megláttam magam előtt közvetlenül a királyt.

Az ő nyugodtsága cseppet sem tudott jobb hangulatot varázsolni a szoba csendjébe, és feszültségébe, amit én keltettem a félelmemmel. Lassan, és kimérten felállt, majd közeledni kezdett felém, én pedig a földön kúszva, amennyire csak tudtam, hátrálni kezdtem.

Leguggolt elém, és ezzel elkapta a tekintetemet, amit olyan szigorral tartott a sajátjában, mint egy apa, aki épp elverni készül engedetlen gyermekét.

- A felségárulás, öröklődő bűn. - kezdett bele. Már az első mondatával megpecsételte a sorsom végét, elvégre tudtam, mire gondol, és azt is, hogy innentől kezdve kár bármit is tagadnom.

- Felség, kérem..

- Halgass. - emelte fel kezét, ezzel csendre intve engem. - Nem vagyok kíváncsi rá, mivel akarod menteni a halott apádat, vagy a te mihaszna életed. Nem tudsz semmit mondani, amitől meggondolnám magam. Elárultatok a parancsom megszegésével, amiért neked is lakolnod kellett volna! - vitte feljebb hangját, amitől összébb húztam görcsbe szorult testemet, és lehunytam szemeimet. - Ráadásul képes voltál ezzel a tudattal idejönni, és engedelmesen megbújva az árnyékok alatt, élni! Nincs jogod bármit is mondani! - felelte, mikor ismét elnyitottam remegő ajkaimat, hogy mondhassak valamit, amit még magam sem tudtam, mi lett volna. - Ha megszólalt, kivágatom a nyelvedet, és megetetem veled. Még a kötél általi halál is túl kegyes lenne neked, inkább saját kezűleg végzek veled. De mivel irgalmas vagyok, nem foglak kínoztatni. - felállt, majd heves léptekkel visszament a trónjához, és kihúzta tokjából éles karját.  Pengéjének élén megcsillantak a fények, elvakítva szemeimet.

Légzésem elakadt, szívem ritmusa szabálytalanná vált, szemeim pedig szinte testemmel együtt remegtek a pillanatban, mikor elém lépett, és felemelte az éles eszközt, hogy lesújtson vele. Lehunytam szemeimet, és elmorzsolva egy könnycseppet vártam a halálomat, ami nem következett be, hanem helyette egy sokkal rosszabb dolog történt. Rám talált az igazság, amit akkor még nem is fogtam fel.

- Felség! - kiáltott egy ismeretlen nő, aki most lépett elő a trón mögötti vörös gyöngyökkel ellátott függöny mögül. Ruhája alapján a király párja lehetett, maga a királynő, mivel ágyasnak túlságosan fenséges, és túlöltözött volt.  - Kérem uram. - rimánkodott térdre ereszkedve előtte, majd rám nézett. Szemeiben mérhetetlen megbánás gyúlt felém, amit nem értettem, hiszen most látom út először. - Ne bántsa a lányomat.

Szemeim a kétszeresükre nőttek, könnyeim pedig elapadtak, annyira váratlanul ért ez a fajta megnyilvánulása. Még a király is megfagyva bámult az asszonyra, aki meghajolt az ura előtt, majd felállt, ám nem jött közelebb, csak a földet bámulta, jelezve ezzel alárendeltségét.

- Azt akarod mondani.. - kezdett bele ismét a király, immáron tiszta dühvel a hangjában, fogai között sziszegve mondatait. - Hogy ez a te sarjad?! - rivallt az asszonyra, majd kezéből kiejtette a kardot, és elindult felé. Megragadta nyakánál levő ruháját, és felhúzta magához, hogy utána ellökve a padlóra küldje. - Vigyétek őket a szemem elől! - utasította szolgáinak, akik megragadtak engem és a nőt is, majd a folyosókon végigtaszítva minket, kényszerítettek, hogy lemenjünk a pincébe, majd belöktek egy cellába, melynek sötét és hideg aurája a csontomig hatolt. Rögtön a falhoz szorultam, és mellkasom előtt keresztezve kezem néztem végig, ahogy a férfi belakatolja a rácsokat, majd otthagy minket a sötétben.