Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

18. fejezet

- HaNeul drága! - szólított meg a vacsora előtt SoAh, pont mikor beléptem a házba. - Ez neked jött. - adott át egy levelet, amit amint megköszöntem rögtön kivettem a kezéből, és elvonultam egy csendes sarokba, hogy megnézhessem, mit írtak az otthoniak.

,,Drága Lányom!

Ne aggódj miattunk, mindenki jól van, sőt, több mint jól mivel lett ismét egy kis csikónk, aki csak arra vár, hogy megismerjen, így remélem, az a ,,nehéz munka" amit említettél hamar rendeződni fog, és hazajöhetsz, mert már nagyon várunk. Nem tudom, mennyire örülsz neki, de mióta ott vagy, híred ment az egész tartományban, hogy a legjobb suttogó a király lovát gyógyítja, és ezért nem tud munkát vállalni. Remélem nem gond, hogy ezt elmondtam, és nem fogsz magadba roskadni ez miatt. Senki sem vár csodát tőled, csak azt, amire önerőből képes vagy!

Szeretünk, és várunk haza"

Ahogy olvastam, fejemben a saját hangom helyett az oly rég hallott mamám hangja csendült fel, mintha ő maga mondaná fel a levelet. A honvágy, és a hiányuk érzete egyszerre törtek rám, és ez miatt nem tudtam uralkodni magamon, és elengedtem könnyeimet, amik a szemeim sarkában ültek.

Minden egyes sorban ott volt a kételyem, hogy valóban rendben vannak e a dolgok, vagy csak azért mondja, hogy ne azon kattogjak, amíg itt vagyok, de bízni szeretnék az igazában. Az pedig, hogy ha ezt a munkát elbukom, és utána milyen hatással lesz ez rám otthon, már nem érdekel. Eddig se tartottam nagy becsben az emberek rólam alkotott véleményét, és ezek után se fogom, ha az negatív.

- Rossz hírek? - hajolt ki az ajtó mögül V, aki amint meglátta az arcomat, aggódó tekintettel fürkészte tekintetem, ami egy ideig nem akart rá nézni.

- Nem. - ráztam meg fejem és mosolyodtam el egy időben. Leültem a székembe, és megvártam, hogy mindenki szedjen, hogy együtt lássunk neki az ételnek, azonban ez kicsit eltolódott, mikor nyúltam volna a kanálért, és SoAh elkezdett beszélni.

- Valamit mondanunk kell. - sóhajtott fel, majd először V-re nézett, majd meggondolva magát, rám pillantott. - Elnézést szeretnék kérni, előre is. - hajolt meg enyhén előttem, én pedig rögtön szabadkozni kezdtem, kezeimet magam előtt rázva, holott azt sem tudtam, miről van szó, de biztos nem akkora mértékű, hogy azért bocsánatot kelljen kérnie. - Minden évben elmegyünk a mellettünk levő tartományba, megnézni a szüleink sírját, valamint rendbe tenni, és a távoli rokonokat látogatni. Sajnálom, hogy ez pont akkor jött ki, mikor nálunk vagy. Nem szívesen hagylak itt, de sajnos az engedélyért majdnem fél évet kellett várnunk és-

- Ugyan. - szakítottam félbe, mielőtt teljes letargiába esett volna. - Az ideutazásom váratlan volt, és nem kérhetem, nem is várom el, hogy miattam megbontsanak bármiféle bevett szokást.

- De egy hét, az sok idő... Nem mintha féltenélek két férfi társaságában, de akkor is..

- Kettő? - pillantottam vissza rá, mert egy ideje elkalandozott a tekintetem a gőzölgő leves felé, ami csak úgy csábít magához, hogy egyem meg. V sóhajtott egy nagyot, és enyhe grimaszba torzult arccal fordult az ablak felé, némán kifejezvén, mennyire nem tetszik neki a helyzet.

- Mivel nem akartalak titeket egyedül hagyni ezzel a sok munkával, ezért megkértem TaeJon-t, hogy jöjjön át arra a kis időre.

- Az meg ki? - kérdeztem vissza, mire a választ nem a nőtől, hanem magától V-től kaptam.

- Ne érdekeljen. - kiáltotta roppant mérgesen, majd felállt, és a félig telemerített tányérját a mosogatóhoz vitte, majd lerakta. - Csak egy egoista barom. - tette hozzá, mielőtt kilépett volna az ajtón, amit utána becsapott.

- Ezek szerint nem kedvelik egymást. - jelentettem ki, azonban az eddig beszélős kedvében levő SoAh most elhalkult, és csak egy keserédes mosollyal bólintott felém, majd nekiállt az ételnek. Már régebben is észrevettem, de biztos vagyok benne, hogy titkolnak valamit. Nem rám tartozik, az tény, de olyan nyíltan akarják elrejteni, hogy az már bosszantja a gondolataimat. Nem tudok rájönni mi az, és még csak behatárolni se, hiszen eddig csak azt nem tudhattam, hova megy V, mikor nincs este a vacsora asztalnál, most azonban azt se tudhatom, kivel leszek összezárva egy hétig.

Miután megvacsoráztam, visszamentem az istállóba, de nem feküdtem le rögtön, hanem inkább kimentem a levegőre. Ma nem voltam sokat a lovaknál, pedig időmbe tellett, mire jóvátettem a szemükben azt a kihagyásomat, mikor V-vel elmentük a városba.

Wonder azóta kerül engem, látványosan, és nagy ívből, de szerintem nem ez volt a fő ok, amiért elveszett az a kevéske bizalom, amit kiharcoltam magamnak. Az, hogy egy napot nem engedtem ki, csak egy kis csepp volt a pohárban, a legnagyobb részét az nyomta, hogy megijesztettem.

Bátran merem kimondani, hogy ezt a lovat régebben verték, hiszen úgy félt a pálcától, mint én a tűztől. Bár nem láttam, milyen állapotban hozták ide, és nem is mondott róla senki semmit, csak azt, hogy egy átokfajzat, én mégis azt gondolom, hogy ez azért alakult ki nála, mert az előző gazdái verték.

Azért kerüli ilyen nyíltan az embereket, azért húzódik el, ha valaki meg akarja érinteni, és azért fél magától a pálca látványától. Feszélyeztetve érezte magát mellettem, és ezért most ismét a nulláról indulhatok, ahonnan kezdtem, mikor idejöttem.

Felmásztam a fára, és onnan néztem az állatot, akit már messziről, még sötétben is felismerek. Nem akartam megkergetni, felesleges lenne most közelednem hozzá, hiszen eddig se értem el vele semmit. Hogyan tudnám neki megmutatni, hogy nem akarom bántani?