Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

27. fejezet

Ahogy azt reméltem, miután SoAh-ék hazajöttek, minden visszaállt a nyugodt megszokottba. Reggeli fejés, aztán lovaglás, közös ebéd, majd vacsora. Az egyetlen dolog, ami megváltozott, hogy V többé nem jött ki aludni a padlásra, hiszen már nem volt oka kint maradni..

Azóta egy hét telt el, és ahogy észrevettem, ez volt az ,,őszülő" hét, hiszen az idő nagyon hamar lehűlt. Este már nem csak pizsamában alszok a takaró alatt, hanem szabályosan hosszú ujjúban, és néha még így is arra kelek fel este, hogy fázok.

Wonder-nek azonban nagyon tetszik a hőmérsékletváltozás, hiszen szemmel láthatóan élénkebb lett a ló. Ha közel megyek hozzá, nyereggel a kezemben, először jól meg kell kergetnem, majd feladva a küzdelmet zihálva nézem végig, ahogy köröket fut körülöttem, majd csakis a provokálásom után engedi magára a nyerget. Hihetetlen mennyi energia van benne, hiszen ezek után általában körbevágtázzuk a mezőt, ami elég nagy területet foglal magába, néha nem is jut idő az egészre, ezért levágjuk a felénél.

V, SoAh, és SeokBin élvezettel nézik az ablakból, illetve a kerítés mögül, ahogy a lóval foglalkozom, hiszen eljutottunk egészen az ugratásig, ami ugyan nem volt fontos tényező, elvégre nem abban fogják indíttatni, azonban én muszájnak éreztem, hogy ez is menjen neki, mielőtt idegent ültetnék rá.

Arra gondoltam, először csak V-vel próbálkoznék, hogy őt elfogadja e a hátán, és csakis utána jöhetnek a zsokék, de azt ki fogom kötni a királynak, hogy előtte beszélni akarok vele. Nincs pálca, sem egyéb fenyítő eszköz, nem csapkodjuk a lovat, csakis hanggal jelzünk neki, hiszen ha verseny közben véletlenül olyat csinál, ami nem tetszene Wonder-nak, nyugodt szívvel fogja ledobni magáról a lovasát.

Mivel még délután megállapítottuk, hogy vihar lesz, elvégre távolról látni lehetett a felhőket, amik sötétítették az amúgy tiszta és világos eget, ezért megelőzve a kapkodást, még idejében becsuktunk mindent, hogy ne legyen huzat. V nagyapja szerint ez most nem lehet olyan nagy erejű, ezért a lovakat nem vittük be, hiszen a kinti állásokba is be tudnak húzódni, ha zavarja őket az idő.

Mire beértünk a házba, az eső már javában zúdult le az égből, így kissé el is áztunk, de én inkább a konyhában melegedtem a gőzölgő leves mellett, minthogy a megrakott tűz mellé álljak. Még innen nézve is elfog a borzongás, ha arra gondolok, hogy bármikor kiszabadulhat onnan, nem számolva a ténnyel, hogy előtte ott van egy fém rács, ami pont ezt akadályozza meg.

Épp jóízűen beszélgettünk valamiről, miközben SoAh tálalta a másodikat, ami fűszeres csirke volt, hínáros rizzsel, ami elmondása szerint egy újított fűszerezés, és a másik tartományban tett látogatás során tanulta meg az elkészítését. Mondhatom nagyon finom, hiszen kiemel minden olyan ízt, ami alapból csak mellékesen érezhető, mégsem tudtam rendesen élvezni, hiszen egyik pillanatról a másikra egy hatalmas dörrenés után a villany lekapcsolódott, és minden elhalkult.

Ijedten kaptam hátra a fejem, hogy kinézzek az ablakon, mivel ahogy a szememet ellepte a sötétség, meglepődve vettem észre, hogy látom a többieket, ami a mögöttem beszűrődő fény által volt lehetséges. A szívem lázasan dobbant, a lábaim pedig maguktól mozogtak. Felborítottam siettségemben a székemet, ahogy kapkodva próbáltam minél gyorsabban kiérni.

Nem számított, hogy zuhog az eső, a tűz lángjai, ami a kerítés faoszlopába becsapódó villany miatt gyúlt ki, nagy hévvel csapott fel az ég felé, és kezdett el terjedni a kerítés mentén. A lovak hangoskodni kezdtek ijedtükben, Wonder pedig ahogy meglátott, felágaskodott, és kihasználva az omladozó korlátokat, átugrotta a kerítést, és befutott az erdőbe.

- Menj utána! - kiáltotta oldalról V, aki megfogott egy vödröt, és vizet engedett bele, hogy rásegítsen az eső munkájára, és még idejében eloltsa. Nem volt időm gondolkodni, bólintottam, és a ló után futottam, igyekezve megszokni az engem körülvevő sötétséget, ami az erdőbe érve csak még nagyobb lett.

Hallottam merre ment, elvégre patája szaporán dobogott a földön, mint egy apró szív, amit halálra ijesztettek. Nevét kiáltva próbáltam megállítani, ami csak a szokásos helyen sikerült, ahova általában magától jön ki, mikor délután elengedem. Fogalmam sincs, hogy kerültünk ide, hiszen most nem ott futott be az erdőbe, de nem is érdekelt. Megfogtam a kötőféket, és megsimogattam a lovat, kihasználva a fák által nyújtott védelmet, ami miatt az eső nem olyan mértékben zúdult a fejemre, mint ahogy azt kint tenné.

Kicsit lenyugtattam magam, hogy legalább rajtam lássa, nincs semmi baj, ám amint megremegtem, és annak érdekében, hogy ne fagyjunk meg visszafele vettem az irányt, egy túlságosan is lehetetlen hangot meghallva, lábaim a földbe gyökereztek, szemeim pedig kétszeresükre nőttek, ahogy még levegőt se mertem venni.

Mozdulatlanul pillantottam oldalra, a vicsorgó hang irányába, és felkiáltottam idegességemben, mikor megláttam a farkast, aki közeledett felénk, sajnos nem egyedül. Körülvettek minket, és magabiztos léptekkel zárták egyre kisebbre a kört.

Elengedtem a lovat, és elé álltam, habár nevetségesen festhettem, hiszen nem tudom megvédeni őt.

- Menj innen, Wonder! - fordultam hátra és emeltem fel karom a magasba, ezzel jelezve neki, hogy fusson, ám ő azon kívül, hogy hangosan nyerítve felágaskodott, mutatva a farkasoknak a méretkülönbségeket, nem tett semmit.

Túlságosan sötét volt, a szívem a torkomban dobogott, a hallásomra pedig nem hagyatkozhattam, hiszen csupán csak a vérem száguldozását, és a heves zihálásomat hallottam. A világ szinte megszűnt előttem azáltal, hogy mindent tehetetlenül, lassított felvételben néztem végig addig a pontig, amíg el nem nyelt a sötétség.

Ahogy a farkasok ugrottak, Wonder úgy rúgott feléjük, megsebesítve ezzel őket, ám mivel túlságosan sokan voltak, így a ló hátára ugrottak sebeket ejtve rajta, illetve a figyelmetlenségem miatt az egyik engem is megharapott, mire én a földre rogytam, és a kezemmel próbáltam eltolni magamtól a felettem elhelyezkedő farkast, akinek fogait túlságosan közel éreztem az arcomhoz.

Sajgó lábamat használva, sikerült oldalra rúgnom, azonban nem vagyok se erős, se kitartó, így amint a ló felé néztem, hogy él e még, a szédülés és a fájdalom elvette az ép eszemet, és ájulásig üldözve a fejemben levő sötétségbe taszított.