Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

2. fejezet

A reggeleimet el sem tudom képzelni a nagymamám nélkül. Minden nap hét órakkor bejön, elhúzza a függönyt, majd az ablakpárkányról leveszi a kötőt, és összefogja oldalra az anyagot, hogy több fény jusson be a szobába. A biológiai órája nagyon pontos, ezért soha, egy perccel sem késett még el a keltésemmel, amit én néha nagyon bántam.

A hajnali négy órás fejéshez olyannyira nem tudok felébredni, hogy papa - elmondása szerint - mindig megijed tőlem ilyenkor. Úgy járkálok, mint egy zombi. Bevallom, volt már olyan, hogy nem emlékeztem rá, vajon megcsináltam e, de aztán rájövök, hogy a testem már hozzászokott. Ha nem ébrednék fel, alvajárva is megfejném a teheneket.

A kutyát általában ők etetik, amíg én összeszedem a tojást, valamint a megetetem a tyúkokat és a birkákat. Azután jöhet a kedvencem, a lóistálló. Mindig nevetve gondolok vissza a eégi énemre. Mikor idekerültem, még el is sírtam magam, hogy itt milyen büdös és koszos minden. Nagyon sokáig nem is jöttem be, megijesztettek ezek a hatalmas állatok, amiknek irritáló hangjuk volt. Az akkori gyenge és erőtlen énem célt ad, hogy olyanná soha többé ne váljak.

Mivel az iskolában jól teljesítettem, ráadásul mindig siettem haza, sokkal több időm maradt az állatokra, mint ahogy azt elterveztem. Nem foglalkozok az emberekkel, a saját érdekükben. Bár fejlődik az ország, még mindig megvannak a maguk sötét törvényeik, amiket álruhába, civilként járkáló katonák tartatnak be.

Ha valaha is kiderülne, kinek a lánya vagyok, engem is megölnének, az összes ismerősömmel együtt. Épp ezért rejtőzködök, nem keltek feltűnést. Féltettem a nagyszüleimet, hisz csak ők maradtak nekem.

Azonban ők mindig azt mondták, hogy elfogadják ezt az egészet. Engem, és azt is, hogy ki vagyok, és mit fognak azért kapni, ha ez egyszer kitudódik. Talán ez az oka, hogy miért is akarok minél jobb emberré válni. Majd ha eljön a pillanat, talán mentességet kérhetek a munkám, és az emberek belém fektetett bizalmára támaszkodva. De ez is csak egy téveszme, ugyanis a király emberei senkit sem kímélnek. Legyen az férfi, nő, vagy gyerek, a parancs az parancs marad.

- Mi a mai program? - kérdezte tőlem nagymamám, sugárzó életkedvvel, ami szinte már jobban vakította a szemem, mint a beszűrődő nap fénye.

- Mi lenne? Csak a szokásos. - válaszoltam könnyedén, majd felültem az ágyon, és nagyot nyújtózkodtam. - Miért? - néztem fel rá, ugyanis nem szokta megkérdezni mit fogok csinálni.

- Gondoltam, elmehetnénk a boltba.

- Az egy dolog, hogy elviselem a tényt, hogy a rossz bokáddal járkálsz ki az állatokhoz a hepehupás úton, amiben bármikor eleshetsz, de biztos, hogy nem engedem meg, hogy velem gyere. Egyedül megyek! - jelentettem ki, majd felálltam, és a szekrényemhez lépve elővettem a farmeromat, egy kockás inget, és összekötöttem a hajamat. Három éve már, hogy a palota emberei járőrözés közben nekihajtottak a civileknek, és pont ott volt ő is. Nem mondom, hogy szerencsére, de ő úszta meg a legkevesebbel, ami egy bokatörés volt. A többieknek sokáig kórházban kellett maradniuk, és komoly kezeléseket kaptak a súlyos sebek miatt. Azóta húzza a lábát, de persze ezt eltitkolja előlünk, hogy ne aggódjunk. Én azonban, mivel a titkokkal szeretnék foglalkozni, hamar rájöttem, hogy nincs minden rendben vele.

Hallottam, ahogy kimegy a szobából, magamra hagyva. Zokniért nyúltam a szekrény alatti fiókba, de a kezem ahogy ástam egyre mélyebbre, beleakadt az egykori fűzőmbe. Kicsit kopott volt már, és a madzagok szélei kezdtek fesleni, ráadásul kicsi is volt rám, de még mindig ugyan olyan becsben tartottam, mint régen.

Ezt kellett hordanom nap mint nap, pedig nem voltam valami nagy darab. Sokan azt hitték, beteg vagyok, és éheztetnek, közben pedig ezt csak a genetikámnak köszönhettem. Elővettem a kulcsot, ami nyitja a szobában levő egyetlen zárt szekrényt, és kinyitottam.

Kissé talán elborult elmére utalhat a tény, hogy megtartottam ezt az egyet, de ebben menekültem el a lángok elől, ez is hozzám tartozott. Akárcsak a fűző, ami talán sokkal jobb állapotban van, mint a ruha. Hordhatatlanná égett, mégis ugyan olyan tekintélyes a megjelenése. Várja, hogy viseljék, ez azonban nem fog újra megtörténni. Az akkori énemet ebbe a szekrénybe zárom a ruhával együtt, és őrizgetem titokként, amit senki sem tudhat, csakis én.