Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

19. fejezet

Másnap segítettünk bepakolni a lovas kocsi hátuljába, azonban nem volt sok cuccuk ahhoz képest, hogy egy hétre mennek. Mondjuk abból kiindulva, hogy én határozatlan időre mennyi holmival jöttem el, lényegében a fél házat vitték.

- Sietünk haza ígérem! - SeokBin már régen beült, míg SoAh elbúcsúzott V-től, majd elém lépett, és legnagyobb meglepetésemre engem is magához ölelt. Olyan váratlanul ért a gesztus, hogy nem is tudtam mit tenni, mire megmozdultak volna a kezeim, hogy viszonozzam, ő már bent is ült, a kocsis pedig elindította a lovakat.

V nagyot sóhajtott, ahogy eltűntek az út mentén, majd felém fordult, és aggódó szemekkel lenézett rám. Kezeit maga előtt keresztezte, és láttam rajta, ahogy kattog az agya valamin, hiszen ajkát fogával tartotta fogságban, miközben harapdálta.

- TaeJon hamarosan megérkezik.

- Jó. - vontam vállat, majd elindultam. - Ha keresel, tudod hol találsz. - kiáltottam hátra neki, majd mielőtt megláthatta volna elfordultam, hiszen nagy mosoly húzódott arcomra, amint észrevettem, milyen fejet vág. Gondolom azt hitte, vele maradok mikor megérkezik a férfi, de én inkább elmenekülök, és dolgozok egy kicsit még egy magányomban. Az, hogy ő ennyire nem kedveli nem kellene, hogy befolyásoljon, de mégis egy unszimpatikus embert vetítettem magam elé, aki gőgös, és ahogy V is mondta, nagyra van magával.

Felkészültem, és ma két almát is vittem magammal, ám Wonder-t ez egy kicsit sem érdekelte. Leültem a fűbe, pár méterrel tőle, de már az is csoda volt, hogy ezt hagyta, és ott lengettem előtte, hogy észrevegye, ám nemhogy idejönni nem akart, még csak rám nézni se.

- Egész életedben kerülni fogsz? - kérdeztem tőle, majd oldalra dőltem, és így kezdtem el hintáztatni magam, mintha őrült lennék. - Akkor én is meghalok veled együtt. Ugye nem szeretnél kolbász lenni? Én sem akarok aszalódott kukac csemege lenni a föld alatt. - kezdtem el mindenféle badarságot beszélni. Ami hülyeség csak dőlt belőlem, mind kiadtam, hiszen úgyse hallja meg más, csakis ő van itt és én. - Ráadásul nem láthatom az új csikót. Vajon mi a neve? Miért kellett nekem ezt a szakmát választanom? Miért nem értek hozzá? - kiáltottam a ló felé, a valójában magamnak szánt kérdésemet, elvégre erről csakis én tehetek. Ha képzett lennék, már rég a hátán ülve gyakorolnánk a vágtázást, hogy ő szokja az embert, aki ül rajta, ehelyett még csak azt sem engedi, hogy megérintsem. - Miért ilyen bonyolult a világ? Igazságtalan, és mindig csak lop! - hátradőltem, majd kezem a szemeim elé helyeztem, hogy eltakarjam vele a vakító napot, ami miatt nem láttam semmit, de valójában csak le akartam törölni az ismét felszakadozó könnyeimet, amik arcomat áztatták. - Utálom ezt a rendszert.. Utálom az életem, és mindenkit, aki csak körülvesz! - suttogtam magamnak hazug szavaimat, amiket akkor igaznak gondoltam, még ha kegyetlenek is. Apám képe villant be előttem, ahogy mikor még kislány voltam szélesre nyitott karokkal várta, hogy elé érjek, és ölelésébe zárjon.

Egy ideje már itattam az egereket, de nem szomorúságomban, hanem inkább a düh miatt, ami fortyogott a fejemben, és az ereimben is a véremmel együtt. Most még egy elefántot is le tudnék teríteni pusztán a hangommal, ahogy rá üvöltök.

Már majdnem elaludtam, mikor észrevettem, hogy a kezem lecsúszott magam mellé, én mégis árnyékban vagyok. Kinyitottam szemeimet, és ahelyett, hogy Wonder-t láttam volna meg, V állt felettem, sajnálkozó tekintettel.

- Remélem mindent végighallgattál.. - sóhajtottam lemondóan, majd felálltam, és leporoltam magam, hogy kicsit arrébb menjek, ugyanis nem volt kedvem magyarázkodni, mit miért mondtam, ő azonban ezt nem engedte. Gyengéden a kezemre fogott, ezzel megállítva a menekülésben. Megvárta, míg felnézek rá, szemeiben pedig olyan lágyságot láttam, ahogy rám tekint, amit még soha.

- Megölelhetlek? - kérdezte hirtelenjében, amire először azt gondoltam, hogy félreértettem, hiszen semmilyen alapja nem volt ennek a dolognak, azonban pár másodperc után, amikor is visszhangzott ez a szó az ő hangjával a fejemben rá kellett jönnöm, hogy nagyon is jól hallottam.

Leszegtem fejem, és kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőmet, amit a nagy gondolkodás miatt nem tudtam elég mélyre juttatni, így pillanatok alatt lett légszomjam. Megnyaltam ajkamat, majd ismét felnéztem rá, várva, hogy mikor neveti el magát a saját viccén, azonban ez nem az volt.

- Igen.. - motyogtam magam elé olyan halkan, hogy én alig hallottam, V azonban valamiért tisztán és érthetően vette ki szavam, hiszen lágyan meghúzva kezem elém lépett, majd karjaival kedvesen átölelt. Egyik keze a hátamat érte, míg másik a fejemet simogatta. Nem tudom, mi vezérelte erre, de azonnal megnyugtatott, hiszen apám bevett szokását elevenítette fel a régmúltból.

Lehunytam szemem, majd fejemet a mellkasára hajtottam, és felcsúsztatva lapockájáig kezem, belemarkoltam inge anyagába, mintha menedéket keresnék valami elől. Mintha kapaszkodnom kellene ahhoz, hogy ne essek a mélybe.

- Jól esik? - kérdezte mély hangon, ami rögtön belekúszott fülembe, kellemes bizsergést hagyva maga után a testem minden szegletében. Keze folyamatosan simogatta fejemet, ami miatt itt és most el tudtam volna aludni a férfi karjaiban, még így állva is.

- Igen. - válaszoltam neki, majd engedtem az anyag szorításán, mielőtt teljesen letépném róla, vagy ami rosszabb megfojtanám.

- Nekem is. - felelte rá, majd lehajtotta fejét az enyémre. Éreztem, ahogy kifújja meleg levegőjét fejem búbjára, ahonnan elvette kezét, és még szorosabban tartott magánál, de mégsem éreztem fojtogatónak. Épp annyira volt biztonságot adó és kellemes, mint amennyire kellett.

Azt hiszem, másnak is tetszik. - mosolyodott el, majd felemelte fejét, ám nem engedett el, csak lazított kezein. Felnéztem rá, majd oldalra, ahova ő is tekintgetett, de nem kellett sokáig várnom, hogy megértsem, mire gondol.

Wonder karnyújtásnyira állt meg mellettünk, és mintha csak minket nézne, csendesen elvolt, amíg itt mi szerencsétlenkedtünk. V-vel egyszerre cselekedve nyújtottuk ki felé kezünket, mire ő az én tenyerem alá helyezte az övét, így a ló tulajdonképpen mikor orrát belenyomta az ujjaim közé, a kettőnk kezének adott bizalmat ezáltal.

- Ha csak ezen múlna.. - sóhajtottam fel keserédesen, hiszen így túl könnyű lenne. Akkor mindenhova magammal kellene vinnem V-t, és mivel ott velem van, így Wonder is megnyílik nekünk, de csak akkor, ha mindkettőnket lát.

Ez az idilli hangulat, ami már túl szép volt természetesen nem tarthatott sokáig, hiszen az dacolna a természet ellen. A ló volt az első, aki észlelte a baj, hiszen sunyítva kezdett el hátrálni, majd heves patakopogással elvágtatott tőlünk, amit először nem értettünk, de amint meghallottunk magunk mögött az idegen hangot, rögtön leesett, miért is futott el.

- Milyen szép. Szinte hányni támad kedvem. Ez lett volna az a hatalmas fenevad? Még vacsorának se fogadnám el, nemhogy lónak. - nevetett fel gúnyosan az idegen, aki minden bizonnyal TaeJon volt, hiszen más nem lehetett. Más nem merne ilyen természetesen egy idegen birtokon lődörögni.

V azonnal elengedett, hogy ne legyen még kellemetlenebb a helyzet, és egy lépést tett a férfi felé, aki így ránézésre talán még nálam is sokkal fiatalabb, mégis ismerős, főleg a szeme. Mintha már láttam volna gyerekkoromban, de olyan régen, és olyan kis időre, hogy már elfelejtettem, és felidézni se tudom a homály miatt, ami körbelengi.