Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

37. fejezet

Az érkezésemet követő három nap azt kell, hogy mondjam, egész vidáman telt. Mire nagymamáék mindent megértettek, addig bennem is összekuszálódott az egész, pedig azt hittem, én ugyan annyira képben vagyok, mint anya. Számukra az volt a legmeghökkentőbb, hogy magával a király fiával voltam összezárva egy tanyán. Természetesen azt nem mondtam el, hogy csókolóztunk, és aludtunk is együtt, mivel az már túl extrém lett volna.

Azonban most el kell gondolkodnom a továbbiakon, elvégre holnap lesz a koronázás, én pedig még nem döntöttem. Vissza szeretnék menni, de még mindig félek átlépni ezt a hatalmas szakadékot. Tegnap, mikor kicsit elgondolkodtam ezeken a dolgokon, egy olyan képzelgés fúrta bele magát a fejembe, aminek nem kellett volna hagynom, hogy kinőjön.

A hatalom mindenkit elbódít, és egy idő után még a legjámborabb emberből is vezért farag. A szükség nagy úr, az emberi természet pedig változó, és ingatag. Ha V-re rá lesz kényszerítve az ország terhének sürgős megoldása, egy idő után be fog csavarodni, és olyanná fog válni, mint az apja. Nem fogja érdekelni a népe, hiszen ha ő naphosszakat szenved a megélhetésükért, akkor ezt miért ne lehetne megfordítani?

Temérdek sok ilyen ötlet jutott még eszembe, amik egyre messzebb sodorták azt a gondolatomat, hogy vissza akarok menni. Itt van ez a kis tanya, az állatokkal, a családommal, és lesz egy rendes munkám is. A gond az, hogy párt ezek után kétlem, hogy valaha is találnék, elvégre mindenkiben azt az önfeledt, szertelen és szabad gyereket keresném, amilyen V is, de eközben komoly, céltudatos, és megfontolt férfi, mint Taehyung. Ez a két név, egy személyt takar, egy olyan embert, aki pótolhatatlan, és utánozhatatlan is egyben.

- Lenne egy kis időd? - kukkantott be anyám az ajtón keresztül, majd kezével intett, hogy menje ki a folyosóra. Felálltam az ágyból, és elhessegetve a gondolataimat kifutottam hozzá, azonban nem volt egyedül.

- Arra gondoltam, elmehetnénk lovagolni egy kicsit, mivel lehűlt annyira az idő, hogy nagyapád is felüljön. - mutatott mama a férfi felé, aki csak bosszúsan felhúzta az orrát, és elfordult.

- Ti is felültök? - képedtem el, persze egy kis gúnnyal a hangomban, ami rögtön feltűnt neki.

- Nem vagyok annyira öreg! Nehogy azt hidd, csak mert te fiatal és szép vagy, én kevésbé vagyok jó lovas! - dorgált meg ujjával, de én is éreztem az iróniát, amit a hangjába rejtett. Elmosolyodtam, és beleegyezve a kora esti kirándulásnak elindultam kifelé, hogy felnyergelhessem a lovakat.

Anya rögtön mellém szegődött, és segített, persze egy kis súgást igényelve, mivel eléggé esetlennek tűnt, főleg a kantárnál. A negyedik lónál már teljesen egyedül sikerült feltennie az állat fejére, amitől nagyon boldog lett, és rögtön fel is ült rá, hogy kivezesse, és ezáltal helyet szabadítson a nagyiéknak, akik csak fellépővel tudtak felülni.

Elindultunk a hátsó útszakaszon, elvégre arra ilyenkor már végképp nem jár senki, és egy közepes tempót diktálva haladtunk előre, hogy a távoli célnak kitűzött szalmabáláknál megforduljunk. Közben jót beszélgettünk, semleges témákról, amikben papa nagyon jártas volt, hiszen úgy tudott rizsázni az ilyenekről, hogy észre se veszed az időt, ráadásul nem bírod ki nevetés nélkül, hiszen minden mondata köré poént sző. Imádom, mikor beszélget, csak sajnos elég ritka jelenség ez nála.

- Yoora... - állította meg lovát anyám, aki pár patanyommal előrébb volt. Szemei elfeketedtek, és aggódó ámde rémületet keltő tekintettel meredt maga elé. Elfordultam arra, amerre ő is, és csak akkor láttam meg a halványkék égre kúszó, feketén gomolygó füstöt, ami egy ismerős helyről szállt fölfelé.

Rögtön elkiáltottam magam Liloo-nak, aki egyből vágtázni kezdett, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem a birtokra, miközben azon imádkoztam, bárcsak egy mellettünk levő ház gyúlt volna ki. Azonban ahogy egyre jobban közeledtem, észre kellett vennem, hogy ez a mi házunk, és egy pillanatra olyan szinten ledermedtem, hogy leestem a lóról, aki ijedtében tovább futott.

Anyám megállt mellettem, és leguggolt hozzám, azonban mikor észrevette, hogy konkrétan hasznavehetetlen vagyok, befutott a kapun, és elengedte a maradék állatokat, mielőtt ők is a tűz áldozatai lettek volna. Lovak, tehenek és nyulak sokasága futott arra, amerre csak látott, az egyetlen dolog, amit tehettem pedig az volt, hogy a földön fekve néztem végig ezt az egészet.

Túl ismerős volt minden. A ház hatalmas reccsenése, ahogy egymásra omlanak a falak, a hatalmas vörös és narancsszínű lángok, amik már a megjelenésükkel is azt üzenték, hogy ne menjek közelebb, különben én is oda leszek, csak úgy, mint a ház, és vele együtt az összes mindenünk.

Megint megtörtént az, ami a múltban. Elvesztettem mindenem, amim csak volt, és a legrosszabb az az volt, hogy nem lehetett ekkora véletlen. Ezt a tüzet okozta valaki, és nem tudok másra gondolni, mint Taehyung-ra, ami miatt a szívem csak még jobban sajgott a mellkasomban miközben szaporán verte ütemeit.

Mire megérkeztek az öregek, a házat már javában ették a lángok. Menthetetlen volt, ezt pedig én is, és ők is tudták, épp ezért nem tettek semmit, csak halálra torzult arccal, könnyekkel küszködve nézték végig, ahogy az otthonuk, ami megannyi éven át menedéket nyújtott nekik, egy szempillantás alatt foszlott szerte.

Borzalmas volt felfogni a kegyetlen valóságot, amit még magamnak is alig vallottam, be. Ez is, mint ahogy a múltban történt tragédia: miattam történt.