Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

13. fejezet

Még nem gondoltam át teljesen, mit is fogok csinálni, de nem is akartam, hiszen akkora ostobaság volt, hogy lehetséges, lebeszéltem volna magam, ha jobban beleások a témába. Szaporán közelítettem meg a lovat, aki szemembe nézve, mintha tudta volna, hogy mire készülök, így nem is hátrált, csak várta a segítségemet.

Megfogtam a kaput, és kitártam, hogy kiférjen rajta, ő azonban nem indult el, csak előttem állva nézett engem, mintha azt kérdezné, hogy mehet-e. Nem mondtam semmit, csak oldalra álltam, és kezemmel intettem a külvilág felé, amit rögtön jelzésnek vett, és elindult. Erőteljes mozgása teljesen rabul ejtette szemem világát, hiszen minden egyes mozdulatában ott volt az erő, amit más lovakon eddig még nem tapasztaltam.

Ahogy csak lábai engedték, szaladt, egyenesen az erdőbe, ahol eltűnt a fák takarásában. Most értettem csak meg igazán azt, amiről a király beszélt. Ő tényleg, átlagon felüli teljesítménnyel bír. Bezártam a karámot, hogy a többiek ne tudjanak kijönni, ám amint visszaakasztottam a kis fémet, ami igazából nem tudna megállítani egy felbőszült lovat, csupán csak dísznek van itt, megláttam szemem sarkából V-t, ahogy fejvesztve fut felém, és nem éppen olyan arcot vágott, mint aki bocsánatot akar kérni.

- Te komolyan mondom, nem vagy normális!

- Köszönöm, ezt már sokaktól hallottam. - tettem mellkasomra kezem, majd gúnyos arccal elindultam

- Most engedtél ki a kapun egy világbajnok lovat! A király ezért a fejedet veszi! - sóhajtottam egyet, majd felnézve az égre, felé fordultam, és igyekeztem megtartani a higgadtságomat, amit sikerült visszaszereznem abban a pár percben, amíg nem kellett látnom.

- Hogy is volt? Én nem szólok bele a te munkádba, így te se az enyémbe. Ha ennyire aggódsz érte, akkor menj, feküdj le aludni, és mire felkelsz, én itt leszek, vele együtt. - mutattam a ház felé, hogy kifejezzem, mennyire komolyan gondolom az előbbi kijelentésemet.

Ott mentem be az erdőbe, ahol Wonder is, és igyekeztem a vadász ösztöneimre hallgatni, hiszen nagypapa egy csomószor vitt el őzet lőni, ami nem volt túlságosan szimpatikus, így egy ideje inkább mindenféle kifogásokkal álltam elő, hogy miért nem megyek, amíg le nem szokott róla.

Mivel szabályosan sietett, így a vágtája közben olyan mélyre lefúrta patáját, hogy az meglátszik a fáradt avarban, ezért is tudtam, merre ment. Kissé féltem, mikor már túl mélynek éreztem az erdőt, Wonder pedig sehol sem volt mivel eszembe jutott az egyik beszélgetésem SoAh-val.

Megkérdeztem a tyúkok kapcsán, hogy nekik milyen fajta védekezési eszközük van a róka ellen, ami nálunk folyamatosan lop, de ő azt válaszolta, hogy errefelé inkább farkasok találhatóak, akiket hidegen hagynak a tyúkok.

Nem nyugtatott meg az sem, amit V vágott a fejemhez, hiszen annyira aggódni kezdtem, hogy mindenféle összeesküvéseket kezdtem gyártani a fejemben, hogyan téphették szét szerencsétlen állatot a farkasok.

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a közeli csermely mellett, megláttam az állatot, aki épp felém nézelődött, minden bizonnyal észrevett.

Lassan haladtam felé, és igyekeztem egy gallyra se rálépni, mert ha most elfut, akkor vége mindennek, biztos, hogy estére nem érek haza vele, neki azonban esze ágában sem volt menekülni. Engedte, hogy megfogjam a fején levő öreg kötőféket, amit már le kellene cserélni, hiszen feslik, és azt is engedte, hogy egy kis idő múlva, mikor már megszokta, hogy itt vagyok, elkezdjem visszafelé terelni.

Ott jött mellettem, nem is kellett fognom, így egy idő után elengedtem, hiszen mint egy engedelmes kisgyerek, követte a lábam vonalát. Nem lepődtem meg rajta, hogy V az egyik fagerenda előtt ülve várta az érkezésünket, a füvet tépkedve maga előtt.

Annak érdekében, hogy Wonder a férfi miatt se gondolja azt, hogy el kell menekülnie, megfogtam a vezetőszárat, és nagy ívben kikerültem a csodálkozó tekintettel ránk bambulót, amíg vissza nem helyeztem az állatot a karámon túlra.

- Na jó. Hogy csináltad? - a nap már lenyugvóban volt, ami azt jelentette, hogy több óráig voltunk el, nekem azonban ez csak pár percnek tűnt.

- Nem tudom, hogy neked érdemes e bármit is mondanom ezek után. - fintorodtam el, mire válaszul csak egy lágy mosolyt kaptam.

- Nem mintha az egész az én hibám lett volna. Kezdjük elölről. Szóval? - tudtam, mire megy ki a játék, de már nem volt annyi erőm, hogy foglalkozzak vele. Ő csak a kérdésére akart választ kapni, és ez ügy érdekében bármit megtett volna, ezért kezdett el alkudozni egy olyan dologgal, amit úgyse fog betartani.

- A ló nem egy gép. Kicsit olyan, mint az ember. - biccentettem oldalra fejem, ahogy a fakó állat távolodását figyeltem a férfi mellett hátra pillantva. - Szeretetre vágyik, amit én megadtam neki.

- Azzal, hogy elengedted? - hitetlenkedett felvont szemöldökkel, mire rá néztem, és bólintottam egyet,

- Valóban elengedtem, de utána mentem, és nem azért, mert különben nem fog tudni versenyeken indulni, vagy mert veszélybe kerülne az életem. Azért mentem utána, mert fontos az élete, a jelenléte, és vissza akartam hozni. Lehet, hogy te ezt nem bírod felfogni - kezdtem el válaszolni az előre vetített következő kérdésére, mivel arcán egy olyan mosoly illetve grimasz jelent meg, mintha ez az egész csak egy mellébeszélés lenne, amit cukormázba öntöttem, hogy hitelesnek tűnjön. - De a ló megérzi, és nekem ennyi elég. Ezért nem tartozok neked semmilyen magyarázattal.

- De felvágták a nyelved. - hihetetlennek tartom, hogy mennyire fel tudom idegesíteni magam ennek a férfinak egyetlen egy apró mozdulatán. Minden amit csinál, az olyan szinten irritál, hogy kikelek magamból, és mint egy hisztis kislány, otthagyom faképnél, és elmegyek. Ahogy most is kimondta ezt enyhe gúnnyal a hangjában, szinte rögtön kedvem támadt ismét megpofozni.

Olyanná kezdek válni, amilyen kis koromban voltam, és ez nagyon nem tetszik. Ideje ráfeküdnöm a munkámra, hogy minél előbb hazamehessek, és vége legyen ennek az egésznek.

Előforduló hibákért elnézést, fáradt voltam mikor írtam a részeket, és nem olvastam át 😆😆😅