Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

36. fejezet

Taehyung lekísért a lovas kocsihoz, sőt, ő maga nyitott nekem ajtót, hogy egy utolsó pillantást még vehessünk egymásra. Azzal, hogy idáig követett, még jobban ellehetetlenítette a helyzetemet, elvégre még csak két perce jöttem el onnan, és máris hiányzik. Annyira koncentráltam a munkámra, hogy észre se vettem, mennyire megszeretem őt, és mai napig nem tudom, hogyan tudtam belészeretni.

Először csak a birtokra hozott vissza, elvégre minden cuccom itt van, amiket szerencsére nem kellett sokáig pakolnom, hiszen egész idáig egy bőröndben éltem. Azonban nem tudtam úgy elmenni, hogy ne szólja be SoAh-éknak, hogy mi történt és, hogy nincs semmi bajunk.

Nehezen bár, de elengedtek így gyorsan kifutottam a mezőre, hogy Wonder-től is elbúcsúzzak. Szerencsétlen nem igazán értette, miért szeretgetem meg ennyire, pedig próbáltam minél érthetőbben elmagyarázni neki, hogy elmegyek, és lehet, nem jövök már vissza. De mi okom lenne rá, hogy ne tegyem?

Mikor visszaültem anya elé, a kocsis pedig intett a lovaknak, hogy indulhatnak, a nő arcára egy nagy mosoly ült ki, amit nem értettem, de ezt látván hamar a tudtomra adta.

- Úgy tűnik, jó helyen voltál.

- Kedves emberek. Akkoriban V-t lovászfiúnak ismertem meg. - tűnődtem el a múlton, miközben próbáltam nem elveszni az emlékeim fogságában. Anya csak oldalra biccentette a fejét, én pedig gyorsan korrigáltam a mondatom. - Taehyung-ot. - elvégre, ő nem tudja, mi volt a beceneve.

- Láttam, hogy egész jól elvagytok egymással. Mégis ilyen könnyen elengedted? - elfordultam, és kinéztem az ablakon, miközben kínosan felnevettem. Úgy éreztem magam, mint egy kínvallatáson, éppen ezért nem is tudtam válaszolni, hiszen akárhányszor feljön ez a téma, mindig ő jut az eszembe, hogy visszavár, és vajon mennyire lennénk magányosak a másik nélkül.

A visszautunk ugyan úgy telt, mint ahogy az idefele jövetelem. Félúton leváltottuk a lovakat, majd napnyugta előtt már a falu határainak poros útján gurultunk a nagymamáék háza felé. Izgatott voltam, hogy ismét láthatom őket, azonban kissé féltem is, elvégre anyám is velem van.

Mikor megérkeztünk, mi pedig kézbe véve a csomagjainkat becsörtettünk a kapun, nagypapa már a kert végéből kiszúrta lényemet, és hunyorogva, enyhén megilletődött fejjel sietett felénk hatalmas léptekkel. Sáros csizmája miatt itt-ott megcsúszott, de olyan gyorsan közeledett, hogy szinte esélye sem volt elesni.

Észre se vette anyámat, rögtön karjaiba zárt, majd fejemet kezdte simogatni, miközben nagyokat kacagott.

- Azt mondtad sietni fogsz, kisasszony! - dorgált meg ujjaival, én pedig elmorzsolva egy könnycseppet, felnéztem az öregre, aki ezalatt az idő alatt semmit sem változott. A férfi, miután jól szemügyre vett, anyámra pillantott, aki csak egy biztató mosolyt küldött felém, majd kinyújtotta a kezét, és bemutatkozott.

- Kim JiSoo. Yoora anyja vagyok. - közölte vele szárazon, mire a férfi kezdetleges mosolya úgy száradt le arcáról, mint mikor savat öntünk a virágra. Keze a nő tenyerében maradt, és megállt a mozgásban, szemei pedig természetéből adódóan nem kerekedtek el, azonban tisztán látni lehetett rajta a meglepettségét.

Mikor észbekapott, rögtön lenézett rám, választ követelve, a jól megszokott, csípőre tartott kezével.

- Menjünk be.. Majd ott mesélünk. Van miről. - pillantottam anyámra, aki egy egyetértő bólintással jelezte, hogy mennyire igazam van ezt illetően. Erre egy nap nem is lesz elég, hiszen még én sem fogtam fel száz százalékig mindent.

Bent mamám hasonlóképp reagált, mint nagypapám, azzal a különbséggel, hogy ő még csak köszönteni sem tudott, hiszen rögtön kiszúrta a nőt, akin megakadt a szeme, elvégre egy idegent hoztam a házba. Mikor megtudta, hogy ki is ő, hátra nyúlt a székért, de még így is alig tudott épségben leülni, és megnyugodni.

- Azt hiszem, holnap lesz miről beszélgetnünk. Azonban, most biztos fáradtak vagytok, ezért szerintem ne ma kezdjünk neki. - javasolta az öreg, ami mind a kettőnknek tetszett, elvégre a hosszú úton egy percet sem aludtunk, így - legalább is én - nagyon fáradtak vagyunk.

A szobám mit sem változott azóta, aminek nagyon örültem, elvégre ismerős közeg fogadott. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, milyen is volt minden nap ide érkezni este, hulla fáradtan, sajgó végtagokkal.

Első dolgom volt a szekrényemhez lépni, majd levettem tetejéről az oda rejtett kulcsot, és elforgattam a zárban, azonban mikor ráfogtam a kilincsre, valamiért nem tudtam kinyitni. Sokáig csak némán álltam, és gondolkodtam, vajon mi akadályoz meg ebben, de összeszedve minden erőmet, feltéptem az ajtókat, majd benéztem a ruhára, ami azóta itt porosodik. Elmosolyodtam a látványán, és halványan, végighúztam rajta a kezem, hogy érezzem az anyagát, azonban már nem tulajdonítottam neki akkora értéket, mint régebben. Most, valamiért csak egy semmit érő rongy lett, amit legszívesebben kidobtam volna, de ez a változás kissé megrémisztett, elvégre akkoriban sokat jelentett az, hogy ez megmaradt nekem.

Egy kéz simított hátam mögül vállaimra, majd mellém lépett, és mosolyogva felmérte a szekrényben húzódó ruhadarabot.

- Sajnálom, hogy nem lehettem jelen.

- Ugyan. - ingattam meg fejem, és kezére fogtam, majd fejem az ő vállaira hajtottam. - Akkor te is odavesztél volna.

- Lehet, jobban jártál volna. - nevetett fel kínosan, mire megint csak megráztam fejem, és egy rosszalló pillantást küldve felé, ismét a ruhát kezdtük bámulni.

- Apa.. - kezdtem bel egy nagyobb sóhajjal, majd bezártam a szekrényt, és felé fordultam. - Sosem mesélt rólad. Nem akarta fájdítani a szívem, sem pedig a sajátját. Azt hittem, ha valaha is találkozni fogok veled, akkor vagy elsírom magam örömömben, vagy gyűlölni foglak, amiért elhagytál. - értelmetlen fejjel nézett le rám, elvégre egyik sem történt meg, amivel én is tisztában voltam. - Nem volt időm feldolgozni, hogy visszakaptalak. Nem tudom, milyen az, mikor van egy anyád, akit szeretned kell. - ahogy azt sem tudtam, hogyan nézzek azok után V-re, hogy a barátomnak nevezte magát. Mivel sosem volt, nem tudom, azokkal hogyan s miként kell bánni.

- Ne aggódj. Ha ez megnyugtat, leszek a legjobb barátnőd is. Örülök, hogy láthattalak felnőttként. - simított arcomra, miközbe gyengéd és lágy mosolya engem is erre késztetett. Léptem egy fél lépést felé, majd karjaim közé zártam, és szorosan magamhoz vontam. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy egy meleg és érző testet szorongatok, azonban szeretetet, vagy egyéb más érzelmet még nem. Nem alakult ki ezalatt a rövid idő alatt, és bármennyire kegyetlenül hangzik, hogy pont ilyen érzelmeket nem táplálok a saját anyám iránt, mégis most ez a helyzet áll fent.  - Menj, feküdj le. Holnap be kell avatnunk a rokonokat pár dologba. - kacsintott felém a ,,pár" szónál, én pedig megforgattam szemem, miközben fejem ingattam jobbra-balra. Előre látom, hogy hosszú lesz.