Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

3. fejezet

Amint elkészültem, elindultam a hátsó kapu felé. Ezt az utat senki se használja, valamiért kinaradt a betonozás alól. Nekem viszont nagyon tetszik, hogy végig földút van alattam, hiszen kicsit talán természetesebb, mint az a kemény fekete anyag.

Nagyjából tudtam, mit kell vegyek, mivel a listát sikeresen otthon hagytam, ezért minden termék előtt vagy hatszor elgondolkodtam, hogy ez vajon kell e, vagy sem. Igyekeztem rásimulni a polcokra, hogy ne legyek senkinek útba. Régebben szokatlan volt, hogy mindenki, aki csak elhalad mellettem rám köszön, de mára már megszoktam, és én magam indítom ezt a gesztust, hogy ne legyen kellemetlen, ha valakinek nem köszönök vissza. Ez a faluk átka.

Sokan ismernek más városból is, a munkám miatt néha oda is át kellett mennem, de mindig megoldottam, hogy ne kelljen ott maradnom. A saját ágyamban szeretek aludni, és mivel az állatok gyógyulása nem csak tőlem függött, így nem volt értelme annak, hogy minden nap odamenjek. Ráadásul azt is meg kell érteniük, hogy nekem is van életem a munkám mellett, mégpedig igen kemény. A nagymamáék kezdtek öregedni, több feladatot kellett átvállalnom, hogy tehermentesíthessem őket.

Mivel nem volt mögöttem senki a sorban, nem tudtam kivédeni a kasszás nőt, aki amint felismert, rögtön meghajolt, és ecsetelni kezdte, hogy a fia mennyire hálás nekem, amiért visszaadtam a lovát. Nem igazán kellett csinálnom semmit, annak a lónak egyedül annyi baja volt, hogy olyan személyekhez került, akik nem értettek hozzá. Persze, hogy depressziós lesz, ha egy mozgást igénylő állatot bezárnak egy szűk bokszba, és csak egyszer engedik ki egy nap, akkor is fél órára.

Mire elmagyaráztam ezt nekik - természetesen visszafogottan, nehogy megsértsem őket -, majdnem eltelt egy fél hónap, ezért tűnhetett nekik úgy, mintha komoly munka lett volna azzal a lóval. Nem mondom, hogy én mindent tudok róluk, az ismereteim nyilván hiányosak itt-ott, de néha olyan emberekkel találkozom, akik megvesznek állatokat olyan felfogassál, hogy majd beletanulok, ha lesznek. Azon kellene először elgondolkodni, hogy mire ő ,,beletanul" addigra tönkreteszi az állományát, és bár állatok, ők is éreznek.

Néha azt veszem észre, hogy több értelem szorult beléjük, mint az emberek nagy többségébe. Talán ezért sem igénylem magam mellé a társaságot. Ha baj van, rögtön kimegyek a lovamhoz, és vagy elmegyünk terepre, vagy kiviszem legelni, és ott beszélgetek vele.

Amint kiléptem a boltból, megigazítottam a szél által összeborzolt tincseimet és elindultam hazafelé. Az utakon alig voltak, valószínűleg azért, mert ebédidő van, és mindenki az asztalnál ül. Egyetlen ember tekert serényen, a postás. Észre se vette, hogy egy ideje már hagyja el a biciklije hátuljára szerelt dobozból a borítékokat. Utána kiáltottam, és amíg ő megállt és hátra fordult, igyekeztem minél több levelet összegyűjteni, nehogy a szél még messzebb sodorja azokat.

- Nagyon szépen köszönöm - hajolt meg a fiatal srác. Hármasával adtam neki őket, így könnyebben rendezgette el a dobozban. Az utolsó boríték nagyon meglepett, még el is mosolyodtam rajta, mielőtt az előttem levő kezébe adtam.

- Rég nem láttam felségjelzést - utaltam a borítékot leragasztó vörös pecsétre, ami egyértelműen palotai jel. A postás felvonta a szemöldökét, majd megfordította a levelet, és visszanyújtotta felém.

- Azt hiszem, ez kézbesítve van - lenéztem a fehér lapra, kezeimet pedig összeszorítottam, hogy a szatyrok ne essenek ki belőle. A levélen valóban az én nevem volt, de az, hogy a királyi udvarból jött nagyon megijesztett.

Elvettem tőle, és hazáig még csak rá sem néztem. Ott is csak azután vettem ismét kézbe, miután rendesen kipakoltam a konyhába a megvett holmikat, a listáról pedig lehúztam őket annak érdekében, hogy megtudjam, mit felejtettem el. .

Leültem az ágyamra. Remegő kezekkel néztem a borítékot, pedig még nem tudtam, mi van benne. A vörös pecsét úgy hatott rám, mintha vért látnék. Vajon mit akarhatnak tőlem? Egyszerűen nem merem kibontani, annyira félek a tartalmától.

Nagymama hihetetlen ráérzéssel nyitott be kopogás nélkül a szobámba. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de amint meglátta az arcomat, rögtön elkomolyodott, és leült mellém.

- Ki üzent? - kérdezte a levélre bökve, én pedig nagyot sóhajtva odaadtam neki. Tudta, hogy nagyon komoly az ügy, elvégre ő is felismerte a pecsétet, éppen ezért amilyen gyorsan csak lehet felbontotta, és némán olvasni kezdte. Mire a végére ért, az összes körmömet lekapartam idegességemben

- HaNeul - szólított meg. Reményt vesztve fordultam felé. - Be kell menned a palotába.

- De miért? - vágtam vissza, ő azonban megrázta a fejét, és meglengette a levelet. - Maga a király írta. Egy napod van összepakolni, mielőtt a szolgái ideérnek érted egy lovas kocsival. Azt mondta, hosszútávra csomagolj.

- Ha meg akar ölni, miért kellene turistának tettetnem magam? - csattantam fel. Könnyeim már marták a szemem, mégse akartam sírni. Az a gyengeség és a fájdalom alapvető kifejezése, amiket én nem akarom magamnak megengedni. Nincs rá szükségem.

- Szerintem nem azért akar látni - nézett ismét a sorokra. - Nem olyan a hangvétele. - Elterültem az ágyamon, és a plafont kezdtem nézni. Nem tudtam kitalálni, mit akarhat tőlem, egyenesen a király. Azt hittem, az első és utolsó találkozásom a halálom napján lesz, mikor nyilvánosan kivégeztet, de úgy látszik tévedtem. Vagy lehet, hogy valóban erről van szó, csak csendben akarja elintézni a dolgokat.

- Segítek csomagolni - ütögette meg lágyan a combomat. Elővette az ágy alá dugott bőröndömet, és a szekrényemhez lépett.
Vajon mennyi az az idő, amire a király gondol?