Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

15. fejezet

Már tűkön ültem, mikor V még csak a reggeli fejésnél tartott. Idegesen toporzékoltam lábaimmal, és a napi adag tejet is egyhuzóra leküldtem, csakhogy ne ezzel menjen az idő. Mire kitisztította a sajttárakat, és elkülönítette az eladásra váró tejet az otthon maradottól, azt hittem becsavarodok a türelmetlenségbe.

- Ugye tudod, hogy csak délután megyünk?

- MI?! - kiáltottam fel, széttárva karjaimat. Túlságosan nyugodt volt, sőt, most jut eszembe, hogy végig mosolygott, ami nem megszokott tőle. Biztos, hogy amint meglátott észrevette, mennyire várom már, hogy kimenjünk, és idáig húzta az agyamat. Ez rá vall.

- Felőlem mehetünk most is, az én dolgaimat el tudom végezni, de a posta csak délután nyit, mivel szombat van. - mintha egy élet tört volna bennem össze, szinte hallottam lelkemet szilánkodra törni, ugyanis tudtam, mennyire nehezen telik az idő akkor, ha vársz valamit. - Menj, addig foglalkozz kicsit Wonder-al. Szólni fogok, mikor indulunk.

- Mibe menjek? - néztem végig rajta, hiszen ő is munkás ruhában volt, és gondolom nem a talpig sáros felszerelésében akar emberek közé menni.

- Lehetőleg ruhába. - pillantott felém, teljesen komoly ábrázatával, majd mint ahogy az előbb én is tettem, ő is felémért. - Bár lehet, neked nem lesz rá szükséged.

- Hé! - kiáltottam el magam, ám ekkor már széles vigyor ült az arcán, és amilyen gyorsan csak tudott, elfutott előlem, nehogy utolérjem, mert akkor bizony isten, hogy elverem. Egy kis ideig kergettem őt a szabadban, de gyorsan feladtam, ahogy rájöttem, mennyivel gyorsabb, mint én. Biztos a hosszú lábainak köszönheti, mik miatt vagy egy teljes fejjel magasabb, mint én.

Úgy tettem, ahogy javasolta, hiszen ezek után ahogy láttam ő is ment a saját dolgára, így meglátogattam Wonder-t, aki érdekes módon most észre se vette a közeledésemet, mivel azzal volt elfoglalva, hogy a porban hemperegjen.

Megálltam mellette, tisztességes távolságban, nehogy véletlenül megrúgjon, és csípőre tartottam a kezem, miközben felhúzott szemöldökkel, és egy halvány, elfojthatatlan mosollyal figyeltem könnyed játszadozását.

Négy lábra állva, mikor először észrevett, hátrált pár lépést, azonban mielőtt gondolhatott volna egyet, hogy visszamegy a többiekhez, azzal a technikával, amit tegnap alkalmaztam, kinyújtottam a kezem felé, és vártam.

Nem hittem volna, hogy ez ma is be fog jönni, de úgy éreztem, hogy most egy kicsit bátrabban nyomta oda orra hegyét a tenyerembe, amit ha lehet szépen fogalmazni, tökéletesen beleillett. Puha volt, és meleg, ahogy fújta ki a levegőt. Szőrszálai csiklandozták bőrömet.

Nem mentem tovább, nem próbáltam meg megsimogatni, hanem bólintottam egyet, és megfordulva elindultam az istálló felé, hogy kihozzak bár vezetőszárat, és leápoljam a rég óta kint levő lovakat. Vajon mennyi idő telhetett el? Öt perc?

Ahogy haladtam az istálló felé, mögülem enyhe patadobogás hallatszódott, amiről először azt hittem, hogy a többiek azok, akik egymással fogócskáznak, ám ez sokkal lassabb és halkabb is volt, a fülem pedig tudtommal még nem kezdett el annyira romlani, hogy tompán halljak, ezért megálltam, és enyhén oldalra fordítottam a fejem, de nem fel, hanem lenéztem a földre.

Gondoltam, ki van mögöttem, mikor megláttam árnyékom mellett a nagyra nyújtott lóét is, így mintha észre se vettem volna mentem tovább, ahogy ő is. Fogalmam sem volt, miért követett, mivel már megszokhatta volna, hogy alma egy nap csak egyszer van, délután.

Mivel úgy volt kialakítva a hely, hogy az istálló hátsó ajtaja, közvetlenül a mezőről nyitható legyen, így előre engedtem a lovat, aki engedelmesen belépkedett a folyosóra, és elfordult abba a bokszba, ahol én alszok. Eszembe jutott, hogy az az ő helye, de nem hittem volna, hogy oda egyszer is saját akaratából vissza fog menni.

Bezártam az ajtót, amit még a múlt héten, V nagyapja csinált meg nekem, nehogy valami sunyi állat bejöjjön hozzám éjszaka, és felnéztem a lóra, aki csak némán forgatta jobbra-balra füleit, mintha várna valamire.

- Néha én is meglepődök, mennyire értelmes lények vagytok. - mosolyodtam el az állatra, majd kilépve a bokszból, elmentem az eszközökért, de nem csak a lovat akartam leápolni, hanem kicsit a helyet is kipofozni, ezért ideiglenesen átettem a cuccaimat a másik helyre, aminek szintén nem volt lakója, és nekiláttam, először természetesen az állatnak, aki kezes bárány módjára engedte, hogy letisztítsam.

Nem siettem, nem akartam durva vagy heves lenni, elvégre még nagyon sok időm van. Miközben dolgoztam, elkezdtem akaratlanul is dúdolni, amit csak akkor vettem észre, mikor berekedt a torkom, és köhögnöm kellett, hogy ne fulladjak meg. Kicsit nagy lett itt a por mennyiség, ezért felnéztem az ablakra, ami most be volt zárva, hiszen ez is kicseréltük, mikor volt az a nagy vihar, és beázott a másik istálló teteje.

Körülnéztem, de sehogy se értem volna el, hogy kinyissam, ezért átnyúltam a boksz rácsán a másikba, ahol tudtam, hogy van egy pálca, és a patakaparóra erősítettem, hiszen ennek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy kitoljam azt a kis pöcköt, ami tartja a keretet.

Egyetlen egy dologgal nem számoltam, aminek gyorsan meg is jártam, mikor megfordultam. Wonder, bár oldalról láthatott csak, mégis észrevette a kezemben levő eszközt, és mint egy félőrült, nyeríteni és fújtatni kezdett, miközben felágaskodott előttem, és patájával nagy ívben hadonászott felém.

Ki akartam térni az útjából, de sajnos pont rossz helyre léptem, így felsértette a kezemet, miközben rúgott egyet, én pedig eldőltem a szalmába, és riadt tekintettel vártam a következményeket. Mivel kiesett a kezemből az eszköz, amint meglátta, hogy nincs nálam, a lehető legtávolabbi helyre húzódott, és meredten a kapu felé nézett, ahol V dühben forrongó fejével néztem farkasszemet.

A fájdalom szinte rögtön megszűnt, amit a felsértett és vérző kezem okozott, amint megláttam, ahogy a férfi hátra lép, és az istálló ajtaja mellett levő pisztolyért nyúlva felhúzza azt, majd a ló felé tartja.

Rögtön felálltam, és mivel nem volt már annyi helyem, így Wonder mögé léptem, de ezzel csak még jobban megijedtem, hiszen a fegyver csöve pár centire volt a mellkasomtól.

- Ne! - néztem a férfire, aki a kijelentésem ellenére sem engedte le a pisztolyt.

- Mondtam, hogy ez a ló eszelős. Menj el az útból! - kiáltott rám, nekem azonban eszem ágában sem volt ellépni, hogy bánthassa az állatot.

- Az én hibám volt. Ne őt bántsd. - kinyitottam az ajtót, ezáltal a férfit is arrébb toltam majd elléptem jó messze, és kivártam azt a pár másodpercet, amíg a ló fogta magát, és kivágtatott innen. Mintha egy börtönéből szabadult rab lett volna, úgy menekült ki a szabadba. Ezt csakis a figyelmetlenségemnek köszönhetem.