Wonder [Taehyung ff.] - Befejezett

17. fejezet

- Látod azt ott? - mutatott el egy hatalmas szalmabála felé, ami egy embert akart ábrázolni. - Este, mikor már nem látni a napot, meggyújtják, és körülötte táncolnak, ezzel kifejezve hálájukat.

- Nem pazarlás ez? - vittem feljebb hangomat, ahogy elképzeltem, azt a hatalmas tüzet. Nem szabad megvárnom, mivel már az is elrettent, hogy felnézek erre a hatalmas építményre, nehogy a gondolat, hogy ez lángolni fog. Ismét beugrott gyerekkoromból a régi rémálmom, ahogy én is elenyészek a tűz karmaiban, lábaim pedig földbe gyökerezve álltak meg az út közepén, miközben a férfi haladt tovább.

- Baj van? - fordult vissza, mire megráztam a fejem, és nehezen bár, de összeszedtem minden erőmet, és utolértem.  - De nekem mégis a kedvencem, az ez. - mutatott oldalra, majd meg is állt az egyik árus mellett, ahonnan isteni illatok keringtek a levegőbe. Két darab pálcikára húzott, mázos almának kinéző valamit vett, az egyiket pedig odaadta, majd beleharapott, és jóízűen mosolyogni kezdett, miközben rágcsálta a valószínűleg édes ételt. - Még nem láttál ilyet?

- Nem igazán.. Vagyis, nem tudom.. - kezdtem el forgatni, hogy felmérjem, mi is ez.

- Sült alma, karamellszószba mártva. Kóstold meg, nagyon finom. - emelte fel sajátját, majd a szemem láttára harapott bele, hogy ezzel is nyomatékosítsa kijelentésének igazát. Felvontam szemöldökömet, és engedtem a csábításnak, hiszen nagyon jó illata volt. Azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg. Tényleg isteni az íz világa, azonban olyan tömény és édes volt, hogy egytől úgy éreztem, menten szétdurran a hasam.

V mindent megmutatott, aminek az lett a következménye, hogy mind a ketten kiszáradtunk, így megálltunk, és amíg ő szederlét kért a csapostól, addig én maradtam a klasszikus eper íznél, hiszen azt ismertem, és most nem is volt máshoz gusztusom.

- Szeretnéd megnézni az örömtáncot? - állt meg ismételten nagy szalma ember mellett, amit már emberek hada vett körbe, várva, hogy a nap utolsó sugara is a föld alá bújjon, ami szerencsére még minimum fél óra volt.

- Nem. Elfáradtam, inkább menjünk haza. - mivel ezt teljesen komolyan mondtam, egy pár másodpercig határozott szemekkel fürkészte tekintetem, a hazugság jelét keresve rajtam, azonban mivel nem volt jelen, így bólintott, és elindultunk a kijárat felé.

- Azt hittem tetszett. - sóhajtott fel, mikor ismét csak ketten voltunk az úton. Lassan ballagtunk hazafelé, hiszen jócskán lejártuk a lábunkat, ahogy végignéztünk mindent.

- Nagyon is. - jelentettem ki. - Nálunk ilyen, vagy ehhez hasonlót nem szoktak tartani, így nagyon jól éreztem magam.

- Akkor miért pont a lényegét hagytad ki?

- Nem szeretem a tüzet. - jelentettem ki de úgy, hogy elnéztem a másik irányba annak érdekében, hogy ne láthassa az arcomat. - Ha tehetem, inkább elkerülöm.

- Értem. - hálás voltam neki, hogy nem kérdezett rá a részletekre, hanem inkább elengedte a témát. Bárcsak én is ilyen könnyedén ki tudnám törölni a fejemből a most is szemem elé ugró rémképeket, ahogy látom elégni a házat a tudattal, hogy az apám bent van. Sose fogok szabadulni a múlt szorításából, bárhova is menekülök, és ez csak most tudatosult bennem igazán.

Annyira el voltam foglalva a negatív gondolataimmal, hogy észre se vettem, mennyire besötétedett. Az első dolog, ami feltűnt, hogy V a kezemre fog, összekulcsolva ujjainkat, hogy magához húzzon, de nem azért, mert akart valamit, hanem, hogy a felénk hátulról vészesen gyorsan közeledő lovas kocsi könnyen elférjen az úton. Nem is hallottam, hogy mögöttünk lenne, így valószínűleg elütött volna, ha nem vesz észre.

Lenéztem a kezünkre, ami valamiért nem akarta elengedni a másikét. Amilyen hevesen fogta meg, most olyan kitartóan tartja, hogy ne tudjam kihúzni, mintha az a lépésem miatt lett volna. Idegességemben elfordultam tőle, és ekkor vettem csak észre a palotát, ami élénk színekben ragyogott a sötétségben, ami körbevette. Eszembe jutott, amit SeokBin-ék meséltek az egyik vacsoránál, és elfogott a borzongás, ami miatt megszorítottam a fiú kezét.

- Szerinted.. A rendszerváltás a többi tartományra is kihatással lesz? - tettem fel kérdésem, de nem igazán vártam rá választ, hiszen én magam sem tudtam volna megindokolni. Ő azonban nem is egy válasszal, hanem egy másik kérdéssel reagált.

- Félted az országod?

- Nem. - válaszoltam rögtön. - Magunkat féltem. Tudom, mire képes egy nemes, vagy éppen egy király. - hiszen azért is szenvedek az életemben. Az általam elkövetett bűn miatt, amit azonban a király törvénye miatt hívunk bűnnek.

- Ne aggódj. Az új uralkodó mindent meg fog oldani. Újított törvények lesznek, amik a parasztok érdekeit is szolgálni fogja, így nem lesz többé nyomorban élő ember. - mondta határozottan, mintha már biztos lenne abban, hogy így fog történni.

- Honnan tudod?

- Itt nőttem fel. - vont vállat, majd ő is megszorította kezem, mintha biztatni akarna, hogy ne idegeskedjek ilyeneken. - Hallottam már ezt-azt.