Előétel

5. rész

Másnap eléggé gyűrödten ébredtem, ugyanis egész éjjel forgolódtam és gondolkodtam. Ma lesz az első nap, hogy átmegyek Brandonhoz, ami egyrészt tetszik, hiszen be kell vallanom, hogy nagyon jó pasi, de idegesítő, egyáltalán nem az én súlycsoportom és még folytathatnám. A másik dolog ami nem hagyott aludni, az volt, hogy semmi ötletem nincs arra, hogy milyen szakácskönyvet csináljunk. Valami alapján kellene csoportosítanom, de fogalmam sincs, hogy álljak neki. Az, hogy külön csinálunk egy csak desszerteset, vagy főételeset az már lerágott csont. Mindenki ilyesmit fog csinálni. Remélem Brandonnak lesz ötlete – semmi esélyt nem látok rá, de hátha történnek még csodák – különben egész évben főzöcskézni fogunk, a Szakács Akadémiának pedig messziről integethetek. Inkább abbahagytam a gondolkodást, mert csak beleőrülök így felkeltem, belebújtam a mamuszomba – nem, nem érdekel , hogy 16 éves vagyok – és kicsoszogtam a fürdőszobába. Nem kellett volna. Amint megláttam magam a tükörben egy nem túl diszkrét sikoly hagyta el a számat. Anyu ( akkor még nem indult el dolgozni ) sietett be hozzám, hogy megkérdezze, mi a bajom, de amint elmondtam neki, fejcsóválva ment ki a fürdőből. Nem értem, mit nem fog fel a problémámból. Egy zombi lett belőlem! Na jó, ez nagyon libás volt. Megmostam az arcomat, aztán visszacsoszogtam a szobámba, hogy valami értelmes öltözéket találjak. Végül maradtam a szokásos tornacipő-szakadt farmer-póló hármasnál, bedobáltam a mai könyveket, hiszen ma megkezdődik a tanítás (végre) . Briannek csináltam szendvicset, hogy anyunak ne kelljen és elindultam. A lépcsőházban több szomszéddal is találkoztam, köszöntem nekik, de mintha észre sem vettek volna. A népszerűség átka. Haha. Brandon a mai reggel nem ütött el, csak annyit láttam, hogy elhúz mellettem, de olyan sebességgel amit szerintem még a sztrádán sem tolerálnak, nem hogy egy külvárosban. Mivel még volt időm a buszig, ezért besétáltam egy pékségbe és vettem pár sütit. A szénhidrát sosem jöhet rosszkor. Viszont megenni már nem volt időm, így gyorsan bedobtam a táskámba és megszaporázva lépteimet siettem a buszra. Természetesen hely nem volt, de az út csak 15 percig tart, szóval nem idegesítettem magam rajta annyira fel. Mikor leszálltam és körbenéztem – még nem vagyok teljesen tisztában, hogy merre kell menni a megállótól a suliig – megláttam Brandont. Fekete Converse cipőben, kék csőgatyában és egy absztrakt mintás pólóban volt, lazán nekitámaszkodva a megálló szélének, kezei zsebre téve, lazán beállhatott volna modellnek. Gyorsan intettem neki egyet, és őt kikerülve elindultam, de mikor mellé értem elkapta a kezem és visszahúzott. A szívem körülbelül olyan hangosan dobogott, hogy azt hittem még a szomszéd városban is hallják.- Suliba mennék, ha engednéd – köszörültem meg a torkomat. Óvatos mosolyra húzódott a szája.- Tudom. Eléd jöttem, mondtad, hogy még nagyon új vagy, én meg gondoltam, nem szeretném ha a csoporttársam az első napi együttes főzésről azért maradna el, mert épp Ausztráliában vándorol. – rándította meg a vállát. – Indulhatunk? – kérdezte.- Öhm, persze. – Wow! Miattam visszasétált, hogy ne tévedjek el. Csak ne vegye észre, hogy kezd homárszínem lenni. Akkor ezért húzott el mellettem reggel olyan gyorsan. Na jó, Mir, nem kell túlspilázni. Csak jóban akar veled lenni, ha már az egész évet együtt töltitek.Észrevehette, hogy valamin gondolkodok , mert miután azt mondtam, hogy indulhatunk, 5 percre rá még mindig ott álltam, és bambultam a semmibe.- Valami baj van? – kérdezte.- Jaj,dehogy. Csak azon gondolkodtam, hogy nem felejtettem e otthon valamit. – Úgy néz ki bevette, mert nem kérdezett vissza, csak szó nélkül elindult, én meg mellette baktattam. Egyikünk sem szólt a másikhoz, de szerintem nem is tudtunk volna mit beszélni, teljesen más körökből származunk. Amint odaértünk a sulihoz odadobott egy „Majd délután találkozunk-ot „ aztán odament a haverjaihoz, engem megint lerendezett fél perc alatt. Sosem tudtam, hogy mi lehet a srácok témája, ha összegyűlnek, de úgy tűnik ezt sosem fogom megtudni. Besétáltam az épületbe, köszöntem a recepciósnak – ahogy látom,ezt rajtam kívül senki nem csinálja – aztán felsétáltam az első emeletre. Az elméleti napokat nem fogom annyira szeretni, mivel csak két ilyen napunk van, ezért nagyon sok óra van egymás után besűrítve. És utána még Brandonhoz is át kell mennem főzni. Betettem a könyveimet a szekrénybe , beültem a helyemre, de Heather nem ült mellettem. Lebetegedett? Aztán végigszenvedtem kilenc fárasztó órát. Mikor végeztünk, kikaptam a könyveimet a szekrényből – sosem volt szokásom otthagyni őket a suliban – és lementem a suliudvarra.