Előétel

24. rész

Remegve értem ki az üzlet ajtaján már, soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok csinálni, és most mégis. Heather büszkeséggel és meglepve nézett rajtam végig, majd megkérdezte tőlem, hogy biztosan ezt szeretném-e és készen állok-e erre. Ha őszinte akartam lenni magammal, akkor fogalmam sem volt, de ha Keith felhív, akkor is maximum lesz egy randim, az nem elköteleződés, bármi lehet még belőle. Viszont nagyon jól esett, hogy Heather ennyire aggódott értem, tényleg kezdtem nagyon közel érezni magamhoz, és örültem, hogy már komolyabb témákról is szó esik néha köztünk.

A fagyizás után mind a ketten haza indultunk, mert este nyolc volt már, sietnem is kellett, hogy még tudjak otthon vacsorát csinálni. Épp a harmadik omletten ügyködtem, amikor megszólalt a telefonom, egy ismeretlen szám hívott. Azonnal elkezdtem izgulni, hiszen nagy eséllyel ez a kávézós srác volt, de sóhajtottam egy nagyot és felvettem a telefont.

- Halló, itt Mirinda Jones, ki keresi? - kérdeztem olyan határozottan, amennyire csak tudtam.

- Szia... izé Keith vagyok, ma találkoztunk a kávézóban. - szólalt meg egy korombeli nagyon aranyos fiú hang. Nem volt olyan bársonyos, mint Brandoné, de nagyon kellemes volt. Ne gondolj Brandonra már megint! - hessegettem ki a gondolatot a fejemből gyorsan.

- Ó igen, szia. Ezek szerint nem voltam annyira gáz, amikor odaadtam a számomat, nem sűrűn szoktam ilyesmit csinálni. - nevetgéltem zavarban.

- Egyáltalán nem, ha pedig te nem jössz oda, akkor én mentem volna oda. Nagyon tetszettél. - Nem igazán szoktam hozzá a bókokhoz, fogalmam sem volt, hogyan kellene reagálnom, de egyben nagyon jól is esett. És jó volt, hogy valakivel egyértelműen tudok erről beszélni, nem a hallgatásából kell találgatnom.

- Köszönöm. Lenne kedved találkozni a hétvégén esetleg? Egy kávéra nálatok például? - Édes istenem, most hívtam épp randira egy srácot! Én!

- Persze. Szombaton hatkor végzem, ha az jó neked, akkor odajöhetnél addigra és utána ihatnánk egy kávét, meg sétálhatnánk.

- Tökéletes. - mosolyodtam el. - Akkor szombaton találkozunk. Szia!

A szombatot teljes izgalommal vártam, teljesen úgy tekintettem arra a napra, mint valami új kezdetére. Nagyon lessen teltek a napok, de aztán egyszer azt vettem észre, hogy a hat óra van és én épp a kávézó felé sétálok, ahol Keith már ott állt a bejáratnál az ajtóhoz támaszkodva és amint meglátott elmosolyodott.

- Szia...Miranda, ugye? - és ezzel kezdetét vette egy csodálatos este. Először beültünk és ittunk egy kávét, miközben csak normálisan beszélgettünk, mint két ember. Egy teljesen normális srácnak tűnt egyébként, boldog szülők boldog gyermeke, neki is volt két kisebb testvére, egy gimnáziumban tanult és angoltanárnak készült. Azért dolgozott a kávézóban, hogy legyen pénze egyetemre. Semmi sötét titok, mellette én is...normálisnak éreztem magamat, és csak kellemesen elbeszélgettem egy szexi fiúval. A kávé után elmentünk sétálni, amit szintén végigbeszélgettünk, egész sok hasonló filmet szerettünk például, majd utána hazakísért és a házunk előtt köszöntünk el, ahol adott egy puszit az arcomra, mielőtt jó éjszakát kívánt. A puszi kellemes volt, nem indult meg tőle úgy a szívem, mint amikor Brandon akár csak rám néz, de egyáltalán nem volt rossz. Mellette tényleg normálisnak éreztem magamat, és ami még fontosabb, tudtam, hogy mit várjak tőle, ami elég fontos szemponttá vált az eddigi kapcsolatokról szóló tapasztalataim alapján.

Este egyből megbeszéltünk egy új randit a hétre egy mozizásra. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Az elkövetkező 3 hétben ötször találkoztunk, és egyszer elcsattant is egy csók. Jól éreztem magamat vele. De nyilván ilyenkor közbe kell szólnia a sorsnak. Már április eleje volt, egyik este találkoztam Heatherrel és Jasonnel, beültünk egy limonádéra a suli mellett. Jasonnel amúgy jóban voltam, kínosan kerültük a Brandon témát, aki még mindig Amberrel parádézott, de szerencsére ritkán botlottam bele. Maximum csak akkor jött szóba, amikor a könyvről beszéltünk, hiszen közeledett a leadási határidő. Én már majdnem teljesen végeztem vele, szóval mikor erről beszélgettünk, akkor teljesen magabiztosan tudtam tanácsokat adni mind a kettejüknek és segíteni őket, mert a versenynél a barátság azért mégiscsak fontosabb, valamint tudtam, hogy egyikőjük sem akar nyerni, nem igazán voltak a későbbiekre komoly szakács terveik, csak jó jegyet akartak kapni. Szóval épp erről beszélgettünk limonádézás közben, aztán indultam haza, de amikor befordultam az utcánkba kiabálást hallottam. Odakaptam a fejemet a hang forrásának irányába, annyit láttam, hogy több fiú körbeáll valakit és épp verekednek. Már ott megugrott a gyomrom és ösztönösen a fejembe tolultak az emlékeim apámról, pláne, hogy az nem verekedés volt, hanem inkább verés. Aztán megláttam a csoport mellett álló motort és a kivillanó tornacsukát. Brandon! Összeszedtem az összes bátorságomat, felvettem az út széléről egy nagyobb követ és odafutottam a csapat mögé.

- Takarodjatok a francba, vagy rohadtul rátok hívom a rendőrséget! - üvöltöttem amennyire csak a torkomból kifért, próbálva bátornak mutatni magamat. Felém fordultak és rögtön vigyorra húzódott a szájuk, így pedig elég helyet engedtek, hogy meglássam Brandont. A földön feküdt, orrából és szemöldökéből ömlött a vér, nehezen vette a levegőt. A szívem dobogása teljesen kihagyott és nem bírtam nem őt bámulni. Mellette kellett volna lennem és nem szabadott volna ennek megtörténnie. Játszott velem, de ezt nem érdemelte fájt így látnom. Már szinte el is felejtettem, hogy más is van ott rajtunk kívül, amíg az egyik srác meg nem szólalt.

- Nocsak, nocsak, Brandon barátunkat egy lánynak kell megmentenie. Sokat puhultál öreg cimbi. És azt mesélted már, hogy miket csináltál mielőtt ez a szűzlányok réme szépfiú lettél? Gyertek fiúk, Rómeónak dolga akadt. Brandon, soha többet ne keress minket, mi sem fogunk, ezt lerendezettnek tekintem mostantól. Csalódtam benned. - Azzal intett a többi fiúnak és elmentek.

Azonnal mellé térdeltem és előszedtem pár zsepit a zsebemből és elkezdtem letörölgetni a vért az arcáról, közben megállíthatatlanul zokogtam, amiért így kellett látnom. Az első percekben csak feküdt ott erőt gyűjtve, néha felszisszenve, mikor a sebéhez értem. Pár perc után viszont megpróbáltam felállítani, hogy hazavigyem.

- Gyerünk, menni fog. Az arcodon kívül fáj még valamid? - kérdeztem aggódva.

- A bordám...megrúgták...szerintem megrepedt. - felelte elfúlva. Óvatosan felhúztam, ő átkarolta a vállamat és felkísértem nagyon lassan a lakásukig. Az érintése egyből bizsergő érzéssel töltött el, de próbáltam nem arra figyelni, hiszen egyrészt rosszul volt, másrészt pedig nekem ott volt Keith, neki pedig a szőke rettenet. Kinyitotta az ajtót, majd bekísértem a szobájába, ahol óvatosan lefektettem az ágyra. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, mégis mi történt.

- Nem akarok vájkálni, de elárulod, hogy mi volt ez? Elég ijesztő volt azért látni, ahogy a földön fekve vernek szét. - kérdeztem hátrébb húzódva tőle.

- Emlékszel, hogy említettem, hogy majd elmondom a pisztoly sztoriját? Régen bandáztam ezekkel a srácokkal, semmi komoly nem volt, összeültünk inni sokszor, csajoztunk, csak a szokásos. Aztán kitaláltuk, hogy veszünk légpisztolyokat és kimegyünk sörösüvegekre meg ilyesmikre lövöldözni, onnan a pisztoly, nem igazi, de annak néz ki, sportlövészek használnak ilyesmit. Na de jóban voltunk nagyon, aztán rákaptak a fűre. Még az is oké volt, néha-néha szívtam velük én is. Aztán kitalálták, hogy jó lenne ezt árulni is. Akkor mondtam azt, hogy akkor nekem ennyi volt a bandából, nem szeretnék ilyen arcokkal lógni. Ez körülbelül fél éve volt, amikor anyu is kezdett rosszabbul lenni. Azóta nem is hallottam róluk, ma jöttek ide, hogy meggyőzzenek, hogy menjek vissza, amire nyilvánvalóan elküldtem őket melegebb éghajlatra, amire nekem estek. Láthatóan nem voltak tiszták, szóval számíthattam volna erre. - láthatóan fájt neki ennyit beszélni, de én viszont megkönnyebbültem, mert sötétebb sztorit vártam, az is kimondottan megnyugtató volt, hogy nem egy igazi pisztollyal futkározik. Viszont ötletem sem volt, hogy mit csináljak, ez az egész szituáció teljesen szürreális volt, és nem tudtam, hogy álljak hozzá. Betakartam, kimentem a konyhájába, készítettem neki levest leveskockából meg egy sajtos omlettet és otthagytam a tűzhelyen. Benéztem még egyszer hozzá, de elaludt, valószínűleg a fizikai kimerültségtől, úgyhogy otthagytam, becsuktam magam után az ajtót és hazamentem, lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni. De nem jött álom a szememre, mert végig csak Brandon vérző arca járt a szemeim előtt és, hogy milyen elveszettnek tűnt, amikor ilyen volt, akkor nagyon nehéz volt utálnom.