Előétel

16. rész

Csak a kulcszörgésre és ajtónyitásra ébredtem fel, amikor Anyu és Brian hazaérkeztek. Eléjük mentem, szóltam nekik, hogy Dom alszik, de a nap többi eseményéről egy szót sem ejtettem. Az egész családnak jobb lesz úgy, hogy ha minél kevesebb szó esik arról a seggfejről, és ráadásul Brandonnak hála talán mostanában nem látogat meg minket újból. Az egész estét otthon töltöttem, csináltam mindenkinek vacsorát, beszélgettünk és társasoztunk, de 8 környékén Anyu lefeküdt, mert fáradt volt, Brian pedig kicsi, tehát aludnia kellett. Egyedül maradtam ébren. Beszélgettem egy kicsit Heatherrel mindenféle apróságról, de az sem tudott sokáig lekötni, egyedül maradtam a gondolataimmal. Egyből megrohantak a nap emlékképei, újra átéltem az egészet. A sokk ami először fogott el, majd utána a harag és a rettegés végül a megkönnyebbülés – mind egyszerre futott át rajtam. Próbáltam zenét hallgatni, de végig apám hangját hallottam, aludni sem tudtam, amint lehunytam a szememet, az a kép ugrott be, ahogy próbál megkötözni. Percről percre jobban gyűlöltem azt az embert, és fogalmam sem volt, hogy miért büntet minket így az élet. Anyunál jobb és kitartóbb emberrel még nem találkoztam, ahogy a két kistestvérem sem érdemelt ilyen gyerekkort, persze másoknak tökéletes az életük. Igazságtalan ez az egész így. Az igazat megvallva régebben futott át párszor a gondolat az agyamon, hogy nem akarok tovább így élni, csak a családom miatt nem lett belőle több mint futó gondolat, csak még többet szenvedtek volna tőle. De ez az eset újra elkeserített és arra gondoltam, hogy sosem lesz vége ennek. Mindig meg fog minket találni, és mire már végre túltehetnénk magunkat rajta egy újabb sebet fog okozni, sosem fogunk tudni normális életet élni, ha ez így fog tovább menni.
Vettem pár mély lélegzetet és megpróbáltam másra összpontosítani. Az senkinek nem lesz jó, ha kétségbeesek. Ez a helyzet, ezt kell megoldani. Jó lett volna, ha tudtam volna aludni, mert másnap újra Brandonnál leszek estig, ami azt jelenti, hogy alapból is hullafáradtan esnék haza. De alvás helyett csak egy egész éjjelen át tartó plafonbámulás lett.
Másnap a suliban persze megint semmi különleges nem történt, igazából örülök is neki. Tudok végig a főzésre koncentrálni, vagy épp a hozzá szükséges ismeretekre. A többiek csak azért járnak, hogy szakmájuk legyen, de elég kevesen vannak akiken tényleg látszik a lelkesedés a dolog iránt. A nap nagy részében órán vagyok, Heatherrel beszélgetünk, egyébként egyre közelebb érzem őt magamhoz. Jól esik a pozitív kisugárzása miatt már csak a közelében is lenni, legalább egy kicsit kihúz az alapból mélabús hangulatomból. Brandonnal nem nagyon találkozunk, maximum a folyosón szoktam látni, olyankor egy kis mosolyt eresztünk meg egymás felé, de semmi más, be kell érnem ennyivel. De így, hogy a külvilág felé még annyi sem látszik, hogy akár csak beszéltünk volna párszor egymással, legalább Amber sem hisztizik. Az ebédszünetekben egyedül eszek, hagyom Heathert lógni a barátjával, én pedig leginkább felvonulok a könyvtárba, jól érzem ott magam. A könyvek mindig is biztonságot nyújtottak számomra, amikor nem volt semmi lehetőségem elszakadni az otthoni körülményekből, egyszerűen csak belemerültem egy könyvbe. Igazából az olvasás és a zene mentett meg a teljes kétségbeeséstől.
Az ebédszünet után visszamentem az órákra, azok végeztével elköszöntem Heathertől, hazamentem, letettem a táskámat és megnéztem, hogy minden rendben van-e. A tegnapi eset után szerintem érthetően aggódtam. Még soha nem örültem annak ennyire, hogy Brandon ilyen közel lakik, mint most. Ha akármi baj van, haza tudok rohanni pár perc alatt.
Kopogtam a már ismerős ajtajukon, a szívem közben a torkomban dobogott. Bármennyiszer is láttam már, nem tudtam vele betelni, és bármilyen önző gondolat is, csak magamnak akartam. Mindenét.
Végre kinyitotta az ajtót és ott állt művészien összekócolt hajjal, a szemei mosolyogtak. A szokásos hanyag pózban állt, de neki jól állt. Hozzá akartam érni, el sem lehet képzelni, hogy mennyire. Azért, hogy ne ez járjon a gondolataimban jó erősen ráharaptam az alsó ajkamra, de sajnos ez sem tudta elterelni a figyelmemet róla. Be akartam lépni a lakásba, de utamat állta. Fogalmam sem volt, hogy mit tervez. Rám mosolygott.
- Ma nem főzünk. – Mi az, hogy nem főzünk?! Így is örülök, ha elkészülünk a munkával határidőre, erre már pár hét után lógni akar... Sajnos nagyon könnyen felhúzom magam mindenen, és már épp készültem kiselőadást tartani, már a kezemet is felemeltem, amire csak megfogta a csuklómat és gyengéden visszatolta.
- Nem tudom, hogy emlékszel-e a tegnapi napra, de az minden volt, csak normális nem. Te pedig másnap abba akarod temetni magadat, hogy egész nap csak főznél, és a könyvön dolgoznál. El fog készülni, egy nap még nem a világvége. Sőt, felőlem, ha annyira sok kimaradást okozna ez a nap, akkor majd valamikor hétvégén is főzünk, nem érdekel. De most szépen elmegyünk innen, és ki fogsz kapcsolni. Jó lesz, ne aggódj. – Nem tudtam, hogy megüssem, vagy örüljek neki, hogy ennyire gondolt rám. Végül a második mellett döntöttem, megvártam, amíg visszament a lakásba, és kihozott egy gitártokot. Ott vesztettem el a fonalat, hogy vajon mit akarhat, de követtem. Lementünk a motorjához, nekem adta a gitártokot, amit feltettem a hátamra, majd felültem mögé. Átöleltem a derekát, és olyan közel tettem hozzá az arcomat, amennyire csak tudtam. Elindultunk. Napok óta nem éreztem olyan jól magamat, mint akkor: Az érzés, ahogy átöleltem, az illata, a sebesség és a szél, ami borzolta a hajamat, ezek mind egyszerre hihetetlen élményt adtak. Becsuktam a szememet, hogy még intenzívebb lehessen az egész motorozás. Amikor leállította a motort, egy teljesen kihalt tisztáson voltunk, egy nagy fa mellett. Ahogy körülnéztem, mindenhol csak mezőt láttam, illetve egy földutat a távolban.
- Megérkeztünk. Piknikeztél már életedben? – nézett rám. Megráztam a fejemet, az életem eddig nem épp az önfeledt romantikus piknikezésekről szólt.- Akkor épp itt van az ideje. – Valószínűleg eléggé furcsán nézhettem rá, mert egyből hozzátette nevetve: - Na nyugi már. Jó lesz, amúgy is főzni akartál, hát tessék, hoztam kaját is. – Elkezdte kipakolni az ebédnek szánt ételeket a táskájából. Makaróni, az egyik kedvencem, nyami. Kiterített egy plédet, amit szintén a táskájából varázsolt elő. Szerintem életem egyik legjobb napja lehetett. Egy csodaszép helyen vagyok, a legaranyosabb sráccal, akit csak ismerek, és az első pikniken veszek részt. Miután ettünk, elővette a gitárt a tokjából és elkezdett pengetni, majd a pengetésből egyszer csak egy Nickelback szám, az I'd come for you-t kezdett kialakulni. Énekelt is, méghozzá csodálatosan, hangja pontosan ugyanolyan bársonyos volt, mint amikor beszélt, és öröm volt nézni, hogy mennyire élvezi, amit csinál. Ilyennek motorozás közben szoktam látni: önfeledtnek és szabadnak. Arra a gondolatra pedig, hogy ez a szám nekem is szólhat, megborzongtam.
Sokáig beszélgettünk még utána, elég sok mindenről igazából, de direkt kerülte a tegnapi témát, és én roppant hálás voltam ezért. Beszélgetés közben egyre jobban besötétedett, szóval megkértem, hogy vigyen haza, még vacsorát kellett csinálnom otthon. És persze Dominicért is hihetetlenül aggódtam. Elvitt egészen a házunkig, és még a házunkig is bekísért, roppant zavarban voltam. Egyszer csak odahajolt és egy puszit adott a számra. Az ajkai épp csak súrolták az enyémet, de belül majdnem felrobbantam. Minden lány erre vágyna, szerencsésnek éreztem magamat. Odahajolt a fülemhez, a lehelete borzolta a bőrömet, és épp csak odalehelte: - Holnap...
És elsétált.