Előétel

21. rész

Egymás mellett aludtunk el, de reggel, ahogy felkeltem már sehol sem volt. Az egész lakást végigjártam, de semerre sem találtam. Küldtem neki SMS-t, nem is egyet, de arra sem válaszolt. Nagyon aggódtam, hogy mi lehet vele, hogy esetleg az anyjával történt valami, még a pisztolya is eszembe jutott...annyi mindent nem tudtam róla és az ügyeiről, és teljesen megőrjített vele. Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, elköszöntem anyuéktól és a lakása felé vettem az irányt, kétségbeesetten dörömböltem az ajtaján, és már épp el akartam menni, amikor kinyitotta azt. Tekintete még sötétebb volt, mint általában, álla pedig teljesen megfeszült. Igaz, hogy titokzatos volt, de ismertem ezt az arckifejezését, dühös volt, bár fogalmam sem volt, hogy kire és miért.
- Hová tűntél? – kérdeztem olyan ártatlanul és gyanúsításmentesen amennyire csak tudtam. Nem nézett a szemembe.
- Nem kellene ezt folytatnunk. – Hogy mi van? Tegnap este konkrétan szerelmet vallott.
- A sebeim miatt? Magadat hibáztatod? – Csak ez lehetett rá a magyarázat.
- Nem. Egész egyszerűen csak nem, ez az én döntésem, ha nem szeretném megindokolni, akkor nem is fogom. Beszéltem az osztályfőnökkel, sajnos már nem lehetett párt leadni, így a főzést veled kell befejeznünk, amiből már úgy is csak pár alkalom van hátra, a könyv további fázisait úgy is meg tudjuk csinálni, ha személyesen nem érintkezünk.
Fel nem tudtam fogni, hogy mi történt vele, úgy éreztem magam, mint akit arconcsaptak. De ezt a játékot ketten játsszák. Ha ő hűvös, én is az leszek, kíváncsi leszek, hogy meddig fogja bírni. Összeszorítottam a számat, keményen a szemébe néztem és bólintottam. Majd elmentem.
Ahogy hazaértem kitört belőlem a sírás, természetesen össze voltam zavarodva, olyan volt az egész szituáció, mint egy álom, az elkövetkezendő napokban úgy lézengtem mintha egy zombi lettem volna, teljesen kifacsarva éreztem magamat, ezt Heather és anyu is szóvá tette, de egyszerűen nem voltam képes velük beszélni. Vártam, hogy Brandon keressen, de semmi, ahogy hétfőn a suliban sem láttam, viszont tudtam, hogy másnap úgy is találkoznunk kell, mivel főzünk. Azalatt a pár alkalom alatt kell elérnem, hogy valami történjen, különben esélyem sincs. Kedden végül úgy döntöttem, hogy felveszem a legdögösebb ruháimat, és megcsinálom a hajamat és sminkelek is, igaz, hogy ezek teljesen távol álltak tőlem, de a cél szentesíti az eszközt. Az öltözékem egyébként egy vörös magassarkúból egy teljes mértékben az alakomra feszülős fekete nadrágból és egy elég mélyen dekoltált felsőből állt, rettentően idegenül éreztem magamat bennük, de mint mondtam... a célért bármit. Átmentem hozzá, a torkomban dobogott a szívem, amig vártam, hogy ajtót nyit. Szerintem ez előtt az ajtó előtt már minimum 80 szívinfarktust megéltem, de sebaj. Fogalmam nem volt, hogy fog reagálni, elég nyílvánvaló volt, hogy mire megy ki a dolog. Azért ő is kitett magáért, természetesen egy boxerben nyitott ajtót, nehogy megkönnyítse a dolgomat, de a testére csak egy pillantást vetettem, a szemeibe mélyedtem bele szokás szerint. A reakciója annyi volt, amikor meglátott, hogy felhúzta a szemöldökét illetve egy apró vigyort láttam átsuhanni a szája sarkán.
- Hova-hova ilyen öltözékben? – kérdezte „csöppet sem" gúnyosan. Mielőtt meggondoltam volna egyáltalán, hogy mit mondok, a számon már ki is szaladt egy elég hülye válasz.
- Miután végeztünk randim lesz. – Hogy lehettem ilyen ostoba?
- Ahogy gondolod, na gyere. – A francba, a francba, a francba. Én és az a nagy szám... Hangjából eltűnt az előbbi gúny, illetve arcáról is a játékosság. Csak kedvetlenség és közöny maradt. De ha már ezt az utat játszottam, akkor végig is fogom játszani, maximum majd legközelebb azt mondom neki, hogy a randi rosszul sikerült és akkor elfelejthetem az idióta elszólásomat. Egész délután rettentő közönyös volt, rám sem nézett, kivéve amikor muszáj volt neki, az egyetlen pozitívum az volt az egész napon, hogy viszonylag sokat haladtunk (ez egyben negatívum is volt, hiszen így fogynak az együtt töltendő alkalmak), illetve, hogy láthattam és tudom, hogy jól van. Mivel ez a kiöltözősdi nem jött be, így nem tudtam semmi mást kitalálni, elég rosszul éreztem magamat az egész kedd miatt is, szóval szerdán hozzá is zombi üzemmódban jutottam csak el. Amíg együtt voltunk egész sokszor rámpillantgatott, lerítt rólam, hogy valami nincs rendben, de nem volt erőm hozzá, hogy beleordítsam a képébe, hogy miatta vagyok ilyen, mert játszadozik az érzéseimmel, mert titkolózik, mert felidegesít...mert szeretem. De a szerda sem sikerült túl fényesen, rá sem kérdezett a randira, azt sem kérdezte meg, hogy hol vagyok, szinte ugyanazt művelte, mint előző nap, kivéve, hogy párszor tényleg rámpillantott, de annyi.
Amikor hazamentem még jobban el voltam keseredve talán, mint amikor közölte, hogy ne folytassuk a dolgot, hiszen láttam, hogy komolyan gondolta és nem is hiányoztam neki. Az egyetlen ami kicsit feldobta a kedvemet, hogy Heather elhívott hétvégére egy buliba, amihez természetesen semmi kedvem nem volt, de még mindig jobbnak találtam, mint, hogy otthon üljek és siránkozzak, úgy voltam vele, hogy legalább segíteni fog egy kicsit elfelejtkezni erről az egész dologról. A buli szombatra volt betervezve, addig suliba mentem, ahol Brandonnak szintén színét sem láttam, ezen kívül végre annyi kihagyás után, újra olvastam, na meg a jegyeimre is ráfért némi javítás, szóval tanultam is, a maradék szabadidőmet pedig az öcséimmel töltöttem, mert nagyon lelkiismeret furdalásom volt, hogy rájuk sem volt semmi időm szinte. Elmentünk sétálni, illetve bementünk a városba is hamburgerezni, egy kicsit újra fel tudtam oldódni, kevésbé gondoltam az elcseszett szerelmi életemre. Csak aztán eljött a szombat...