Előétel

12. rész

És eljött a szerda. Reggel gyomorgörccsel indultam el, otthon a reggeli müzlimet is épphogy csak kavargattam. Szerencsére Dominic nem vette észre – Anyu és Brian már elindultak dolgozni, illetve az óvodába – végig csacsogott, és én szomorúan elmosolyodtam. Legalább kezd jobban feloldódni, ha így folytatja, jövőre már kezdheti is az iskolát, gondoltam magamban. A házunk előtt megálltam pár másodpercre, titokban reménykedtem kicsit, hátha felbukkan Brandon, de természetesen órákig is várhattam volna, akkor sem vitt volna be suliba. Ettől csak még idegesebb lettem, és a kedvem is elromlott. Úgy ballagtam végig a buszmegállóba, hogy csak a cipőm elejét bámultam. Nem is akartam látni, hogy körülöttem hány boldog szerelmespár sétálgat, és mindenki milyen boldogan éli az életét. Annyira belevesztem a gondolataimba, hogy majdnem továbbmentem még egy megállóval a buszon. Mikor leszálltam, még akkor is naivan reménykedtem, hogy ott lesz előttem, és mosolyogni fog, esetleg még meg is ölel. De Miranda módra, újra csalódnom kellett. Az összes tanítási szünetben Őt kerestem a tekintetemmel, néha még láttam is, de egyszer sem nézett rám. És ott, azon az egyszerű szerda reggelen kellett bevallanom magamnak, hogy nem szimplán csak vonzódom Brandonhoz, hanem eléggé valószínűleg beleszerettem. És ezzel a tudattal egyre nagyobb gyomorgörccsel vártam a délutáni főzést vele. Ez annyira nem ér! Én csak a családommal és a szakmával akartam foglalkozni, erre mióta elkezdtem az iskolát, szinte mindennel többet foglalkoztam mint ezzel a kettővel. Jött Brandon és vele együtt az összevissza csapongó érzelmeim, és Heather, aki a maga furcsa stílusával rövid időn belül belopta magát a szívembe. Megráztam, hogy kiverjem a fejemből a gondolatokat, és próbáltam inkább az órára összpontosítani. Semmi érdekes nem történt a suliban, mint ahogy az lenni szokott. Pedig nagyon örültem volna neki, ha valami eltereli a gondolataimat a délutánról. Szó szerint féltem; sosem voltam jó színész, és egész biztosan rá fog jönni arra, hogy részemről ez sokkal több, mint amennyit ő belegondolhatott ebbe az egész dologba... és ez még csak a kisebb probléma. Arról sem szabadna megfeledkeznem, hogy még csak beszélő viszonyban sem vagyunk. És visszagondolva a hotelben töltött éjjelre, nem is haragszom rá. Sőt! Amikor azt mondta, hogy az övé vagyok ... Lúdbőrzöm a gondolattól, hogy komolyan gondolhatta, és így visszatekintve nem is volt önző, sokkal inkább aranyos az egész. Ááá! Már megint ezen agyalsz állandóan. Hülye, hülye, hülye! Teljesen úgy viselkedsz, mint egy kislány. Hova lett az eddigi fiús stílus és, hogy nem féltél semmitől? Jó. Huhh. Vettem egy mély levegőt – és bátorságot – és lezártam az összes ilyen kétségbeesett gondolatmenetet a fejemben,és próbáltam úgy hozzáállni a dolgokhoz, mint ahogy régebben tettem volna: higgadtan és nyugodtan. Ráírtam Brandonra, hogy megtudjam, egyáltalán áll-e még az aznapi program. Azt írta vissza, hogy igen, de mivel nem említette, hogy értem jönne ezért busszal indultam haza. Szerintem sosem fogom megszokni úgy igazából a buszozást. Az egészben a legrosszabb, amikor felszállsz és mindenkivel szembenézel. Olyan érzés, mintha mindent tudnának rólad, vagy csak arra várnának, hogy valami rosszat csinálj, és kiközösíthessenek. Lehet, hogy még nem hevertem ki teljesen apámat...Leszálltam a buszról, elmentem a házukhoz – mivel elárulta az ajtócsengő kódjukat, ezért csengetnem nem kellett. – felmásztam az ajtajukig és bekopogtam. Körülbelül fél perc után, egy enyhén alulöltözött csaj nyitott ajtót. Én pedig elég durván lefagytam. Szerintem még a szám is tátva maradt. Gondoltam rá, hogy Brandon nővére lehet, de egyáltalán nem hasonlított rá. Legszívesebben bőgve futottam volna el, vagy belevágtam volna a csaj arcába, hogy pár napja még ENGEM tartott a sajátjának! De ehelyett csak köszöntem neki, megkérdeztem, hogy bemehetek-e és rá sem hederítve a csajra, elindultam megkeresni Brandont. A szobájában volt, és ő sem volt sokkal jobban felöltözve, mint a „barátnője". Kettesben akartam volna vele beszélni, de a csaj betopogott mellénk, és elkezdett valamiről nyávogni. Egy – remélem – elég érthető arckifejezést vágtam Brandon irányába, aki szerencsére vette a lapot és kiküldte a csajt. Mikor becsukta maga után az ajtót, egyből letámadtam.- Ez mégis mi a franc?- Nem mi, hanem ki. – vigyorgott bele az arcomba, és nyúlt a távkapcs felé, hogy tévét nézzen. Kikaptam a kezéből és rátettem az íróasztalára. - Nagyon vicces vagy. De tényleg, ki ez a csaj? Ennyire megváltozott a hétvége óta a véleményed? – vágtam rá egy grimaszt.- A véleményem nem változott meg, a tied viszont igen. – vigyorgott már megint rám. - Mi van?!- Hát, hogy szemmel láthatóan mindig is tetszettem neked, de mivel most már féltékeny is vagy, ezért asszem' szeretsz. Vagy mi. – küldött rám még egy vigyort, kinyúlt a távirányítóért és engem észre sem véve, bekapcsolta a tévét.