Előétel

14. rész

Mióta csak ismertem, azóta akármikor megszólalt, minden szava és mondata kétértelmű volt, ha azokon el kellett gondolkodnom, hogy mit jelenthet, akkor ezen pláne... Láthatta rajtam a zavarodottságot, szóval egyből meg is magyarázta.
- Na, nyugi nem azért. Mondtam már, hogy hiányoznak ebből a lakásból az emberi hangok. Csak gondoltam... de megértem, ha nem... - kezdett el habogni. Először láttam igazán zavarban. Egyből a szavába vágtam. – De igen! Nem gondolok rólad olyanokat, mármint velem kapcsolatban nem. – javítottam ki gyorsan. A délutáni csaj nyilván nem teázgatni volt nála. Elmosolyodott, majd el is ment az én ágyneműimért, én pedig addig küldtem egy sms-t anyunak, hogy bocsánat, viszont ne várjon ma estére haza. Visszaért Brandon, odaadta a takarómat és a párnámat, de mindketten olyan hihetetlenül zavarban voltunk még mindig, hogy nem tudtunk mit csinálni, egyáltalán nem tudtuk kezelni a helyzetet. Szóval fogtam a cuccokat, letettem őket az ágy szélére, aztán én is odafeküdtem, jó messzire Tőle, de még így is nagyon nehéz volt tudni, hogy ő ott van, hallom ahogy lélegzik, legszívesebben átölelve aludnék el, de nem tehetem. Percekig csak feküdtünk csendben, ő közben írogatott valamit a Facebookján amennyire ki tudtam venni. Én is megnéztem, de persze nálam semmi nem történt. Hurrá népszerűség! Eltette a telefont, de még fél órával később is hallottam, hogy ébren van, forgolódott.
- Brandon...- szólítottam meg. Egyből felém fordította a fejét, nekem pedig túl sok lett. Olyan közel volt, hogy a lélegzete súrolta a bőrömet, a szemeivel az enyémeket kereste. A mellkasomban éreztem, hogy fáj, amikor így nézett rám. Kellett nekem ez a srác a maga kis titkaival, azt akartam, hogy meg tudjam vigasztalni, ha szüksége van rám. Meg akartam neki mutatni, hogy mennyire tudom szeretni. És persze nekem is szükségem lett volna egy támaszra, akinek bármit elmondhatok, és akiről tudom, hogy megvédene bármi történne, de sajnos fogalmam sem volt róla, hogy ő mit érez. Állandóan elrejtette a gondolatait, és nem engedett magához közelebb egy szintnél. A szállodában történtek alapján gondolom, hogy fizikailag kíván – ha ebbe belegondolok, hogy mit is takar, már attól elvörösödöm és lúdbőrzik mindenem – aminek örülök is, bármikor lefeküdnék vele, úgy érzem, hogy ő érdemes arra, hogy vele legyen az első. De akkoris... Szeretném, ha valami komolyabb is lehetne ebből, minthogy néha falaknak nyom és megcsókol.
-Hmm? – kérdezte, nekem pedig csak ekkor tűnt fel, hogy már percek teltek el, mióta megszólítottam, azóta pedig csak agyaltam.
- Semmi. Csak nem tudok aludni, és ahogy hallom te sem, gondoltam akkor ne kussban feküdjünk már itt.
- Hát ahogy szeretnéd – nevetett fel. Végre nevet, olyan aranyos ilyenkor a hangja! – akkor mondj valamit, mert, hogy én semmit nem tudok az is biztos.
- Őő, hát ezt így azt hiszem nem gondoltam végig. Nem tudok semmit sem, tudod eléggé unalmas személyiség vagyok.
- Már miért lennél az? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában.
- Mondj egy dolgot amiben eltérek az átlagostól. Semmi különleges nincs a kinézetemben, talán csak annyi, hogy nem plázásan öltözködöm. Az átlagok átlagja vagyok. – mosolyodtam el keserűen, bár ezt úgy sem láthatta a sötétben.
- Errefelé nem tudom, hogy észrevetted-e de nem szokása senkinek sem túl sokat besegíteni a családban, te meg szinte egyedül neveled az öcséidet. Ezenkívül pedig itt fekszel mellettem és van rajtad ruha, ez sem sok csajról mondható el a városban. – nevetett fel. Elfintorodtam, túl sokszor hangsúlyozta már a mai napon, hogy mit szokása más csajokkal csinálni, nekem pedig ez hihetetlenül rosszul esett.
- Az elsőt bárki megtenné, aki olyan családból jönne, mint én. A másodikat pedig tartásnak hívják. – Elfordultam és becsuktam a szememet, nem tudtam mit lehetett volna kihozni ebből a beszélgetésből de nem is voltam rá kíváncsi. Persze egész éjjel alig aludtam és csak forgolódtam, volt hogy Brandont figyeltem, aki álmában olyan ártatlannak és aranyosnak tűnt. Még mindig bennem volt a késztetés, hogy végigsimítsam az arcát, de féltem, hogy felébredne. Fél hat környékén halkan bevetettem az ágy azon részét amit én használtam, és kilopakodtam a lakásból. Csütörtök volt, szóval szükségem volt a tankönyveimre, valamint nem akartam egy kínos jelenetet reggel vele. Nem tudtunk volna egymásnak semmit sem mondani valószínűleg. Az iskolában és a kitárulkozásai után általában semminek szokott nézni, így tehát, hogy elkerüljem inkább hazamentem. Mire hazaértem anyu már elindult dolgozni, a fiúk pedig még aludtak, 6-kor szoktam csak őket kelteni. Eléggé lelkiismeret furdalásom volt, amiért mostanában elhanyagoltam őket, amíg aludtak csináltam nekik palacsintát, mert az volt a kedvencük, reméltem, hogy legalább ezzel kiengesztelem őket egy kicsit. Megérte, mert amikor felkeltettem őket az arcukon hatalmas mosollyal álltak neki elpusztítani a palacsintahegyet. Annyira örültem neki, hogy mind a ketten mosolyogtak és boldogok voltak, legalább kezdték már elfelejteni azt a mocskos ... Megvártam míg végeztek a reggelivel, segítettem felöltözni Briannek, majd Dom-tól egy nagy puszival elköszönve leadtam Briant a sarki oviba, tőle is elköszöntem aztán meg is indultam a buszhoz. Valahol reménykedtem benne, hogy Brandon egyszer csak megjelenik és felajánlja a fuvart, de gondoltam, hogy miután így kiosontam köszönés nélkül ez esélytelen.Amint beértem az osztályba Heather letámadt, hogy miért nem voltam neki hajlandó reagálni, mikor hajnalban egy csomót írt. Jól esett, hogy két nap után hiányolt és aggódott értem, de megnyugtattam, hogy erre semmi szükség, egész egyszerűen csak nem lógok egész nap a neten. A tegnapi napról nem tudtam beszélni, mert még én sem tudtam feldolgozni. Pár napja még tök bunkó volt Brandon, sőt még tegnap is, aztán egyszer csak megnyílt. Olyan volt mintha kettő lenne belőle, csak sosem tudhattam, hogy épp melyik énjét veszi elő. Végigültem az órákat, de úgy igazából nem figyeltem oda, ebédidőben megint egyedül ültem, de legalább addig is tudtam zenét hallgatni, eléggé hiányzott már, általában minden nap szoktam, zene nélkül nem is tudnék üzemelni. Persze evés közben végig Brandonék asztalát bámultam, úgy látszott, hogy nagyon jól megvan nélkülem, még csak egy pillantásra sem méltatott. Eléggé eseménytelen napnak nézett ki, egészen addig amíg haza nem értem. Furcsa hangok szűrődtek ki a lakásból, szóval nagyon siettem fel, legnagyobb rémületemre pedig nyitva volt az ajtó résnyire. Dominic! – csak ennyi futott át az agyamon, a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéből. Amikor beléptem csak annyit láttam, hogy Dominic a karját fogva sírva kuporog a földön előtte pedig – nekem háttal – egy idősebb férfi állt. Már onnét gondoltam, hogy miről lehetett szó, de teljesen biztos csak akkor lehettem, amikor megfordult.
- Szia. – vigyorgott az apám.