Előétel

15. rész

Egyszerre lettem hihetetlenül dühös és kétségbeesett. Ha akármit rosszul csinálok, akkor Dominicnek nagyobb baja lehet, pedig már végre kezdte elfelejteni ezt az egészet. Ha nem lett volna ilyen nagydarab és ketten lettünk volna, már rég próbáltam volna neki valahogy fájdalmat okozni, már csak a habitusomból adódóan is. Amíg farkasszemet néztünk apámmal, addig Dominic berohant a szobájába, én pedig megkönnyebbültem, legalább nincsenek egy légtérben. Nem kell ezt az egészet hallania. Egyikünk sem szólalt meg, de ennek ellenére az istenért sem ment volna el. A zsebemben szorongattam a telefonomat, a rendőrséget akartam hívni, de ahhoz be kéne jelenteni, hogy mi a baj, hol vagyunk stb. Egyszerűen nem lehetett volna feltűnésmentesen, szóval az agyamban az utolsó hívott szám után kutattam. Brandon. A legutolsó hívott számot fel tudom anélkül is hívni, hogy kivenném a zsebemből. Tárcsáztam és reménykedtem, hogy felveszi, de ahhoz, hogy tudja, hogy baj van, ahhoz jelenetet is kell rendeznem, csak úgy fogja hallani, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem volt nehéz, elég volt rázúdítanom az eddigi életem minden fájdalmát, amit ő okozott.
- Mi a francot keresel itt? Hogy találtál meg minket? Végre eltakarodtál az életünkből, erre újra feltűnsz. Nem keserítetted meg eléggé az életünket még? Miért jó neked ha minket kínozhatsz?! – szinte csak fröcsögtek ki a számból a szavak a dühtől. Egyébként békés embernek tartom magamat, de neki bármikor neki tudtam volna menni, ha nem lettem volna azzal tisztában, hogy másodpercek alatt törte volna el a karomat.
- Gyere ide apához kicsim, megváltoztam, csak együtt szeretnék lenni egy picit az én kis családommal. Na, Miri... - hát hogyne. Dőlt belőle a piaszag, mint ahogy általában bármikor, amikor láttam. Már nagyon sokszor könyörögte így vissza magát anyámhoz, ugyanis ez a két periódus váltogatta egymást; vagy könyörgött, hogy meg fog változni, és amint visszafogadta anyám, akkor ugyanaz az erőszakos állat lett, mint előtte. Vágtam egy fintort, a feltörni készülő könnyek pedig égették a szememet, de nem hagyhattam, hogy lássa, hogy ő az erősebb. Eddig anya védett meg tőle, ideje felnőnöm és nekem is szembeszállnom már vele.
- Szerinted ezt valamelyikünk beveszi még úgy őszintén? Ha nem lennél állandóan részeg, talán emlékeznél rá, hogy hányszor kijátszottad már ezt a kártyát... Fogd fel végre, hogy nem tartozol a családunkba! Takarodj innét, vagy a rendőröket fogom hívni, a pár testi sértésed mellé jól fog mutatni a távoltartási végzés megszegése is. Szóval, takarodj! – sikítottam a képébe, de nem nagyon tudtam meghatni. Erősen ellökött, így pár másodpercre lekerültem a földre, az egyik lábát rátette a mellkasomra, nem fájt, de tudtam, ha megpróbálnék felkelni, akkor nem engedne és rám taposna. Lehajolt kicsit hozzám és megragadta a kezemet, úgy szorította, hogy biztos lehettem benne, hogy lila foltok lesznek rajta később. Az arcomba köpött majd rám vigyorgott.
- Azt hiszed, te taknyos kölyök, hogy bármiben is érdekel, amit mondasz? Örülnöd kéne, hogy egyáltalán eddig ruháztalak és etettelek. Így hálálod meg?! Hálátlan vagy te is és az a riherongy anyád is. Honnét volt mersze egyáltalán lelépni tőlem? Én vagyok az ura! Az van amit én mondok, tudhatnátok. Ha most jó kislány leszel és nem kalimpálsz akkor úgy foglak megkötözni, hogy ne fájjon, aztán pedig együtt megvárjuk szépen anyádat. De ha bármi magánakciót tervezel... tudod mire vagyok képes szerintem.
Elkezdett felrángatni a földről, én pedig tűrtem, nem tehettem semmit. Azért imádkoztam belül, hogy Dominicet hagyja békén, és hogy Brandon tényleg felvette a telefont az előbb. A megaláztatástól és a dühtől önkéntelenül is kifolytak a könnyeim, de nem tudtam semmit sem csinálni, az összes amit elérhettem volna, hogy megver, ebben igaza volt. Ő volt fölényben, mint mindig.
Mintha valaki sietett volna felfelé a lépcsőn, de nem tudtam, hogy csak beképzelem-e magamnak, vagy talán Brandon az. Természetesen az utóbbiban reménykedtem. Miközben éppen próbált odakötözni a radiátorcsőhöz a bejárati ajtó feltépődött és ott állt – ziláltan és kifulladtan, de akkoris – Brandon. A könnyeimen keresztül amennyire láttam, ránéztem, bár valószínűleg a segítségkérő arckifejezésemen kívül is rájött, hogy baj van.
- Most azonnal hagyja abba! Egyébként is kihívtam a rendőröket, van még körülbelül 5 perce eltűnni mielőtt ideérnének. Ha utána jó nagy ívben kikerüli a környéket, akkor nem csinálunk ebből problémát, mit szól? – teljesen nyugodt hangon mondta, de kiéreztem belőle a fenyegetést. A probléma az volt, hogy amennyire kettejükön végigtekintettem, egyértelműen láttam, hogy – Brandon pólója alatt sejteni lehetett az izmait, és valószínűleg járhatott edzeni – apám nyerne, termetre is sokkal nagyobb volt és erőszakosabb is.
- Mert ha nem, akkor mi lesz, takonypóc? Megütsz? Ne röhögtessél már! Hallod gyerek, komolyan ilyen lovagot sikerült beszerezned? Tisztára mint valami Rómeó és Júlia. – az utóbbi mondatait már nekem címezte, természetesen gúnyos röhögéssel megtoldva. Más körülményekkel megindult volna a szívem, ha valaki a „lovagomnak" nevezte volna Brandont, de ez nagyon nem az a szituáció volt, az ilyen beszólásait pedig már nem vettem magamra, lepergett rólam.
- Valahogy gondoltam, hogy ezt fogja mondani. – csóválta meg a fejét Brandon. – Ezért hoztam magammal ezt is. Fogja fel némi búcsúajándékként. Te döntöd el, hogy honnét lesz búcsú, oké? Az életből, vagy pedig ennek a szerencsétlen családnak a lakásából, az életéből. – tért át a végén tegezésbe és rávigyorgott teli szájjal. És előhúzott a zsebéből egy... pisztolyt. Honnan volt neki? Teljesen meglepődtem, vajon mi szüksége lehetett neki egy pisztolyra? Apám erre már kicsit berezelt, azért attól, hogy balhés volt, nem mindennap fogtak rá pisztolyt. Ha egy kéznyújtásnyira lett volna tőle, akkor kicsavarta volna a kezéből valószínűleg, de így, ha csak megmozdult volna, Brandon előbb lövi le, minthogy tudjon valamit tenni. Apám felemelte a kezeit és elkezdett lassan az ajtó felé menni, Brandon pedig a pisztollyal követte a mozgását, egészen ameddig az ajtónyíláshoz ért.
- Jól van fiam, jól van, leteheted. De csak mert mindjárt ideérnek a rendőrök – itt rám nézett. – veled meg még majd ... majd. – Csak ennyit mondott aztán megfordult és elsietett. Szinte éreztem, ahogy az a bizonyos kő leesett a szívemről. Még jobban elkezdtem sírni, közben Brandon becsukta az ajtót és odajött kioldozni engem. Esetlenül átölelt, ő sem tudta, hogy mit csináljon. Amint megéreztem az illatát és a közelségét, kezdtem megnyugodni, és a – most már – szabad kezeimmel belekapaszkodtam a nyakába, rádőltem és csak kisírtam magamat. Nem húzódott el, megvárta amíg úgy ahogy abbahagytam, és csak akkor hagyott ott, amikor kopogást hallottunk az ajtón. Először hirtelen megijedtem, azt hittem, hogy apám jött vissza, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak a rendőrök lesznek azok. Brandon beengedte őket. Látták, hogy ki vagyok borulva, ezért csak gyorsan megkérdezték, hogy mi történt, nagyon kedvesek voltak, próbáltak nyugtatgatni, felajánlották azt is, hogy ingyenes pszichológus általi segítséget vehetek igénybe, de ezt elutasítottam. Nem éreztem magamat rászorulva. Amikor elmentek, Brandon megkérdezte, hogy maradjon-e még, de nem akartam még jobban feltartani, ezért elköszöntünk, amikor már csukta volna be maga mögött az ajtót, elsuttogtam neki egy köszönömöt, amire csak szomorúan rám mosolygott, majd elment. Egyből Dominic szobája felé vettem az irányt, – a rendőröknek nem mondtam el, hogy ő is otthon volt, nem akartam, hogy őt is kikérdezzék – láttam, hogy az ágyában alszik. Csendben befeküdtem mellé, adtam egy puszit a fejére, átöleltem és kis idő múlva én is elszenderedtem.