Előétel

17. rész

Amint beértem a házba, elég erősen a számba kellett harapnom, hogy ne vigyorogjak állandóan. Dúdolva csináltam a vacsorát, egész este viccelődtem mindenkivel, Heatherrel is egész este beszéltem, mert Jason épp elutazott valahová, így ráért. Egyébként talán rosszul esett volna, hogy velem mostanában csak akkor foglalkozik, ha a szívszerelme nem ér rá, de akkor este még ez sem tudott érdekelni. Boldog voltam, maradéktalanul, nem érdekelt apám, a családi gondjaim, az egész projektünk, csak arra tudtam gondolni, hogy szerelmes vagyok, és ezt már magam előtt sem tagadhattam tovább.Reggel gyomorgörccsel léptem ki a lakásajtón, mert nem tudtam, hogy pontosan mit értett Brandon holnap alatt. Holnap látjuk egymást suliban? Holnap érted jövök? De ez elég hamar kiderült, amikor kiértem az utcára, már láttam, ahogy ott állt a ragyogó napsütésben a motorjának dőlve a bejárati ajtót figyelve. Remegő lábakkal, torkomban dobogó szívvel és összeszorult gyomorral sétáltam felé. Amikor odaértem a motor mellé, hosszan a szemembe nézett, de nem szólt semmit. Kisimított egy tincset az arcomból, odaadta a kezembe a pót bukósisakot, de utána fel is szállt a motorra, várva, hogy induljunk. Felkászálódtam mögé, átkaroltam – amitől még mindig zavarba jöttem – és teljesen eseménymentesen értünk be a suliba. Ott is csak annyit mondott, hogy szia, és hogy délután találkozunk, de egyből külön váltunk, a tegnapi után már teljesen össze voltam zavarodva. Eddig is váltogatta a hangulatait, de fogalmam sem volt, hogy ez most mi lehetett. Órákon sem igazán tudtam koncentrálni, végig rajta járt az eszem, úgy éreztem, hogy egyre jobban függök tőle és a hangulatingadozásaitól, jobban, mint szabadott volna. Hiszen ő mégis csak egy srác, az utóbbi időkben viszont mégis szinte a családom elé emeltem.Iskola után minekutána főzős napunk volt, ott állt a parkolóban és várt rám, de eléggé komornak tűnt, szóval nem akartam rákérdezni arra, hogy most mi van velünk, csak szó nélkül elvettem tőle a bukósisakot és felszálltam. Főzés közben sem akart többet mondani a szükségesnél, az arcán valamitől állandó volt a düh jelenléte, égetett a kíváncsiság, tudni akartam, hogy mi van vele, sőt, aggódtam érte...Aztán amikor leejtett két tojást és hihetetlenül elkezdett káromkodni kibukott belőlem.
- Tulajdonképpen mi a problémád? – Meglepődhetett, hogy hozzászóltam, mert hirtelen felkapta a fejét.
- Nem látod? Leesett ez a rohadt tojás...
- Te is tudod, hogy egyáltalán nem erre gondolok. A személyiségedet már megint naponta váltogatod, délután óta csak annyit látok, hogy majd felrobbansz a dühtől, hozzám az istenért sem szólnál, tudod, hogy mennyire idegesít ez? Sosem tudom, hogyan kéne hozzád állnom, mert folyamatosan másik oldaladat mutatod, olyan vagy, mint egy időzített bomba.- Hát akkor ne állj hozzám sehogyan sem. Senki sem kötelezett rá, hogy hozzám szólj. Megcsináljuk a főzést aztán viszontlátásra. – Mellbe vágtak ezek a mondatok. Már majdnem kicsordult pár könnycseppem, de aztán a bensőmben egyszer csak elkezdett bugyogni a düh egyre erősebben, míg végül nem bírtam tovább és levágtam az épp kezemben lévő konyharuhát az asztalra, és elkezdtem vele üvöltözni.- Most telt be a pohár Brandon Abraham! Nem tudom mit tettem ellened, hogy ezt érdemlem. Fogalmam sincs, hogy miért érzed azt helyesnek, ha játszadozhatsz az érzéseimmel, vagy, hogy miért érzed magadat feljogosítva arra, hogy a problémáid miatt másokat készíts ki, de én ezt most befejeztem! Nem vagyok hajlandó a közeledben lenni, ameddig nem adsz értelmes okokat a viselkedésedre. Gondolkodj el magadon, és ha nem vagy képes emberekkel kommunikálni, akkor ne tedd! Majd rá fogsz jönni, amikor egyedül leszel annyira, hogy senkit sem fog érdekelni, hogy mi van veled. Mert engem érdekelt, csak sikeresen elcseszted. – Abban a pillanatban, ahogy végeztem, megfordultam, kitöröltem egy kósza könnycseppet a szememből és elindultam felvenni a kabátomat. Fortyogtam a dühtől és a megbántottságtól. El sem tudtam hinni, hogy ő az az ember, aki az éjszaka közepén a karjaiban tartott miközben sírtam. Mintha két különböző személyiség lenne, vagy mintha lenne egy ikre, akit sikeresen eltitkolt a világ elől. Egy kicsit reménykedtem legbelül, hogy utánam fut, hogy bocsánatot kér, de nem láttam rá reális esélyt, hogy ez valaha is megtörténne. Hazamentem, lefeküdtem az ágyra és csak bámultam a plafont. Nem tudtam, hogyan fogom kibírni a közös főzéseket, vagy azt hogy látnom kell a suliban. Annyira beleéltem magamat, bár tudhattam volna, hogy nem lehetek ilyen szerencsés.Este, amikor éppen a szobámban gubbasztottam és zenét hallgattam, csörgött a telefonom. SMS-t kaptam. Tőle. Először ki akartam törölni, még mindig dühös voltam rá. Nem akartam, hogy köze legyen hozzám, de végül is felülkerekedett bennem a kíváncsiság és megnyitottam. „Beszélni akarok veled. Átjössz? Bármikor jó, amikor ráérsz..." Véletlenül sem konkretizálta volna, hogy mit szeretne, de hát ezt már egészen megszoktam tőle. Körülbelül fél órát agyaltam rajta, hogy menjek-e, de amilyen akaratgyenge vagyok, persze, hogy arra jutottam, hogy megyek. Szerelmes voltam, minden lehetőséget megragadtam, amikor láthattam. Ráadásul megérdemelte, hogy legalább végighallgassam, és bármikor eljöhettem. Anyuméktól elköszöntem, közöltem, hogy majd valamikor várható vagyok és elindultam. Örültem, hogy annyira megbízik bennem, hogy kérdés nélkül elenged, hiszen tudja, hogy felelősségteljes vagyok. A torkomban dobogó szívvel kopogtam be az ajtajukon, mint mindig. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek izgulás nélkül várni, hogy ajtót nyisson. Amikor megláttam, egyszerűen elpárolgott minden haragom – bár ezt ő nem tudhatta meg semmiképp, hiszen nem akartam neki könnyen megbocsátani, és tényleg fájtak, amiket mondott. – olyan összetörten állt ott az ajtóban, ahogy még sohasem láttam. Azt, hogy félmeztelen volt, azt szinte észre sem vettem, a szomorú mosolya vonzotta magára a tekintetemet. Annyira meg akartam vigasztalni, bármi is történt vele.- Szóval itt vagyok. Mit szerettél volna mondani? – szegeztem neki a kérdést köszönés helyett. Beletúrt a hajába és szégyenlősen rám mosolygott.- Szeretnék bocsánatot kérni. Úgy az egészért. Tudom, hogy megígértem, hogy nem bunkózom többet, de igazából nem tudom, hogyan viselkedjem veled néha. Mondtam már, hogy furcsa veled lenni... - Már épp meg akartam szólalni, amikor rájöttem, hogy még folytatja. - ... Egyébként pedig anyum rosszabbul lett, mesterséges kómában tartják. Bocsi, hogy rajtad vezettem le, de nem rád irányult ez, ígérem. Mindenkivel ilyen voltam ma.- Rendben, megértem. – dadogtam. Most viszont már tényleg nem tudtam magamat visszafogni; előreléptem és megöleltem. Meglephette a dolog, mert az elején esetlenül ölelt vissza, de végül szorosan magához szorított, és éreztem ahogy a könnyei csorognak az arcán. Kicsit elhajoltam tőle, így le tudtam őket törölni a kézfejemmel. Amikor el akartam húzni a kezemet, akkor megfogta és a sajátjával összekulcsolta miközben lassan leengedte. A másik kezével pedig végigsimított az arcomon, megfogta az államat és megemelte a fejemet, így egyenesen a csillogó szemeibe nézhettem. Hosszan, csendben bámult, majd tekintete a számra összpontosult és egyszer csak azt éreztem, ahogy ajka az enyémhez simul. Gyöngéden kezdte, de végül a nyelvével behatolt a számba, megfogta a derekamat és magához húzott. El sem engedett, és a csókot is csak annyi ideig hagyta abba, amíg a fülembe suttogott: - Örülök, hogy átjöttél... - Nem tudtam magamat visszafogni, a hajába túrtam, amikor pedig a nyakamat csókolgatta önkéntelenül is felnyögtem. Szerelmes voltam belé, és jobban akartam mindennél. Végül elhúzódtam, és javasoltam, hogy nézzünk filmet. Bementünk a szobájába, és úgy döntöttem, hogy egy romantikusabb darabot nézzünk meg, aminek persze nem igazán örült, végig azzal is cukkolt. Nem tudom mikor aludhattam el, de hajnalban arra ébredtem fel, hogy betakarva fekszem, miközben ő hátulról átölel.